Harangszó, 1921
1921-06-26 / 26. szám
1921. június 26/ HARANQSZO. 203. A gépkocsi. Az olasz fronton szolgálatot teljesítve, naplementekor szerettem a szikla oldalába épült faházikómból kilépni és lassan oda vándorolni a pompásan kiépített hegyi út szélére, és szemeimet azon a sürgés-forgáson járatni, mely ép estefelé nagy mérveket öltött. Akkor indultak ugyanis a hosszú menetoszlopok az első vonalba, hogy bajtársaikat a haza nehéz szolgálatában fölváltsák. A menetoszlop után nehéz társzekerek hosszú sora következett, amelyek hol munL ciót, hol élelmet szállítottak. Lovas kocsi ritkán volt látható, legtöbbnyire hatalmas gépkocsik dübörögtek végig a széles sziklás utón. Hatalmasan meg voltak rakva s a kocsi vezetők céltudatos biztossággal irányították a gondjaikra bizott kocsikat. Egy este amint ezt az érdekes hadiképet néztem, a völgy alján egy gépkocsi tűnt fel. Sebesen robogott ott lenn a sik utón s fordulásaiból következtethettem, hogy hegynek jó majd s nem sokára mellettem halad el. Felköltötte ez a kocsi kíváncsiságomat annál inkább, mert teljesen üres volt. Ügy gondoltam, hogy ez, mert üres, villámgyorsan felér s már elővettem az órámat, hogy megszámláljam a perceket s így megállapítom a sebességét. Egy út kanyarulatánál eltűnt szemem elől. Várom a kocsit, várom, de ez nem jő. Múlik az idő s nem látom a kocsit. Valami baja történhetett — gondolom, s mert időm volt szép lassan lefelé haladok az utón, A háború kezdete óta nem volt szabadságra, sőt még orvosi viziten sem. Novi-Bazárban mehetett volna, de nem ment és ezt mondotta határozattan. .. — Míg ezt a csujes Nikita — kecskefészket szét nem robbantjuk, nem megyek. A szeme olyant villant, mint a tigrisé, amely embert pillant meg India ős rengetegeiben. Majd egy nagyot sóhajtott és egy könnycsepp folyt le fekete szemeiből szép barna arcára. Az a sóhaj és az a könny a hűséges asszonyáért voltak. Feleségével a Szerémségben lakott s mikor a Timok divízió betört — megölték, mert ura botjával fejbevágott egy szerbet, hogy megőrizhesse a magyar nő legszebb ékességét. Mikor a Timok — hadosztály fejeveszetten rohant ki az országból, Csondor is ott volt a győzök között. hogy megtudjam, miért késik a kocsi. Sokáig haladtam, midőn végre hallom ptiffögését. Oda érek s nagy csodálkozásomra borzasztó lassúsággal halad felfelé a kocsi. Meg nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem a vezetőt, miért nem halad gyorsabban, avagy mi baja történt: »Semmi baja sincs a kocsinak, uram«, felelt a vezető, »de nincsen rakományom s üres kocsival, hegynek fölfelé nem tudok sebesen jáiai. Minél nagyobb a rakomány, annál jobban kapaszkodik a recézett kerék a hegyoldalba s annál biztosabban s annál gyorsabban haladhatok felfelé.« Elgondolkoztam ezen a válaszon. A mi életünk útja is felfelé a mennyek országa felé vezet Üres emberek oly nehezen tudnak oda feljutni, de minél jobban terhel meg bennünket az Úr, annál inkább s annál biztosabban haladhatunk mi is. Nem nyűg a teher, melyet az Isten vállainkra rak, sót ép ez az ő kegyelme, mert ha terhet nem ad, mi nem tudunk felfelé haladni. Bölcs és kegyelmes a mi Istenünk mindenben. Dr. Tírtsch Gergely. Menekült vizsgázott géplakatos csépléshez ajánlkozik, vagy e szakmába való más foglalkozást keres. Ajánlatok a budai várbeli lelkészi hivatalhoz (I., Verbőczy-u. 28.) küldendők. A Payr-féle német emlékfüzetek még kaphatók. Megrendelhetők a püspöki hivatalban. Leégett házat és egy kis idomtalan sirt talált. Egy aggastyán mutatta meg neki. Csondor leborult a martir sírjánál, de pillanat múlva felállt és hatalmas öklével zokogva, szó nélkül, megfenyegette a szávántúli országot. Mindig hős katona volt. Ezentúl vakmerő. Gyűlölte, utálta a szerbet, a cernagorcot. Csak egyszer, egyetlenegyszer egyetlen egyet foghatnék a körmeim közé, morogta nem egyszer. Haragudott a csujesre, szentnek sem adott vízéből senkinek, ezek voltak tulajdonságai, mikor ott a hegyekben szakaszomba került. Pedig sokszor kértek tőle. — Miért vedelsz mindig, mind a lúd? Nem adok. Holnap majd vigyázz rá!... Aranyért sem adott volna. És adott az — ellenségnek ingyen. Annak az ellenségnek, amelynek a faja temette sírba a boldogságát. Magyar keserv. > Kárpát büszke bérceiről Elűzve a turul, Székely hegyek bús ormára Sötét felleg borul, Bácska, Bánát dús búzája Martalócnak terem, Magyar zászló nem dagad már A kéklő tengeren 1 . . . Lett a kincses Pannónia Lázárok Lázára, Délceg teste összemarva, Csonkára, bénára! . . . Hol kalács hullt koldusnak is „Fizesse Isten"-ér, Ála oly drága, oly ritka ott Egy-egy falat kenyér 1 Rongyok között, korgó hassal Teng a népnek fele, A másik meg kincsére ül, Vagy tobzódik vele! Gonosz szomszéd míg foszt, rabol, S kacag hozzá vadul, Az ős porta düledékin Testvérek harca dúl! * Üldözöttnek ki hont adott S nyújtott testvéri kart, Hajléktalan szenvedi most A villámos vihart. . . Nyugat nyugtát aki védte Barbár hordák ellen, Vad haramják lába előtt . Fetreng most védtelen. . . Munkás-véres évezreden Mit alkotott kar s ész, Szétdúlja most, széttúrja most Elvetemült orvkéz! . . . * Ó népeknek nagy Istene, Ostorod de kemény! Ó vigasztald hitben szívünk: Van-e hát még remény?! Ruzsonyi Béla. Adott, pedig pár perccel azelőtt is ezt mondta: — Még a félhalott csujesen sem esne meg a szívem. .. .Beranénál, midőn Nikita olasz tűzoltó ruhába bujtatott katonái visszavonultak, egy kétméteres sebesült montenegróit találtunk. Pont-Csondor pillantotta meg először. Rohant feléje előre szegzett szuronnyal. — Na, milesz most? Biztos ke- resztüldöft... Nem az történt. Az üvegesedő szemek merően tapadtak Csondorra. A szuronyttartó kezek lehanyatlottak. A fehér ajkak nyöszörögtek: — Vode... Vode... (vizet.) És Csondor, a káromkodó, az asz- szonyért boszút lihegő, a csujes gyűlölő Csondor, elővette kulacsát és olyan gyöngédséggel tartotta a halódó ajkaihoz, mintha édes szülője lett volna.
