Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
I. rész. Bevonulás
I. rész Bevonulás 1939. február 2-án, borongós időben indultam behívómmal Komáromba a II-dik önálló huszárszázadhoz. Ma sem tudom, hogyan kerültem a huszárokhoz, mivel vasesztergályos szakmát tanultam. Mikor a mosonmagyaróvári állomásra 1939. február 2-án kiértem, már sokan voltunk. Mind valahányunknak, akik ott gyülekeztünk, 1938 októberében kellett volna bevonulnunk. De mivel 1938-ban mozgósítás volt és a tartalékosok elfoglalták a férőhelyeket a laktanyában, az újoncbevonulás elmaradt. így februárban egyszerre vonult be a 3 korosztály, az 1916-ban, 1917-ben és 1918-ban születettek. Az állomáson több mint 10-en jöttünk össze. Kérdeztük egymástól, ti hová mentek. Meglepődtem, mikor megtudtam, hogy a huszárokhoz senki sem jön. Az újoncok Győrbe Komáromba, meg Sopronba vonultak. Mindenkinek jó kedve volt, szólt a katonanóta, egyszer csak megjött a vonatunk. Kiabálták felszállni! Teljesen lefoglaltunk egy vagont illetve egy kocsit. Még a vonatban is szólt a nóta. Akkor még mindenkit fűtött a hazaszeretet, hiszen nem régen jött vissza a Trianon által elszakított Felvidék egy része. Örültünk neki, mint minden magyar. Arra nem gondolt senki, hogy milyen árat kell majd fizetni érte. Nem sokat kellett várni, mert közülünk igen soknak felkerült a hősök táblájára a neve. A vonat lassan haladt, minden állomáson többen lettünk, mire Győrbe értünk jól felszaporodtunk. Itt már jöttek a huszárokhoz is. De Győrben igen sokan le is szálltak. Győr után már a huszárok is felszaporodtak a megyéből. Csak az volt az érdekes, hogy parasztgyerek alig volt egynéhány. Egyszer csak a vonat megérkezett a komáromi állomásra. Ott már minden alakulat várta az újoncokat. Kiabálták: gyalogság ide, híradósok ide!, és minden alakulat hívta a saját újoncait. Mi is álltunk ott 15-en, nem láttunk senkit a huszároktól. Egyszer csak megjött egy igen csinos, fess huszár tizedes. Szólt hogy menjünk vele. Bementünk a restibe. Azt mondta, megvárjuk a pesti vonatot és azokkal együtt vonulunk a laktanyába. Mert azon is lesznek huszárok, addig ismerkedjünk és barátkozzunk. Azután jöttek a féldecik, a tizedes úrnak is. Kérdeztük a tizedest, hogy milyen a huszár élet. Hát az annyi jót elmondott, hogy be se mentünk a laktanyába, máris megtetszett a huszár egyenruha. Csak akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Közben megjött a pesti vonat, lettünk vagy negyvenen, de az eső is megeredt. A tizedes sorakozót vezényelt, hármasával megfogtuk a katonaládákat és mentünk a tizedes után. Már vagy másfél kilométert megtettünk, amikor azt mondta a tizedes, hogy hátraarc. Mert eltévesztettük a laktanyát. Kinevettük a tizedest, mondtuk, hogy ez berúgott. Aztán megfordultunk és megindultunk a Frigyes Lovassági Laktanya felé. Hamar odaértünk, de az eső még esett. Mikor a kapuhoz értünk, a tizedes jelentette a laktanyás tisztnek a létszámot. Számolás után bemehettünk. Amerre mentünk, végig gesztenyefák voltak. Mindenfelé szép tisztaság, csöppet se lehetett látni, hogy lovassági laktanya. A kaputól ahogy elfordultunk a második épület volt a miénk. Amikor megérkeztünk, az ajtóban egy „Jávor-bajuszos” főhadnagy meg egy törzsőrmester állt. A tizedes jelentette a 11
