Független Budapest, 1914 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-21 / 29. szám
Kilencedik évfolyam. 1914- július 21. 29. szám. Várospolitikai lap, a Budapesti függetlenségi és 48-as párt, valamint az összes fővárosi függetlenségi pártszervezetek hivatalos lapja Megjelenik minden hétfőn, a szükséghez képest többször is. •• Előfizetési ára s „NAGY BUDAPEST** melléklettel együtt: Egész évre 16 kor. •• Félévre 8 korona. Főszerkesztő: D"-SOMOGYI LAJOS Felelős szerkesztő: B. VIRÁGH GÉZA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest V, Visegrádi-u. 40. •• TELEFONSZÁM: 169 — 38. .. A nyári szünet alatt lapunkhoz N mellékletet nem adunk. AGY BUDAPEST“-et szeptember elejétől kezdve ismét rendesen mellékeljük lapunkhoz. Közmunkák. A főváros tanácsa nyilván kedveskedni akart a munkanélkülieknek azzal, hogy nyilvánosan bevallotta: mi a legközelebbi jövő munkaprogrammja. Avagy talán a közreadott építkezések csak arról akarják meggyőzni a közvéleményt, bogy az érdekhálózat egy bizonyos részével sikerült megegyeznie a tisztelt Tanácsnak ?! Bármi lett légyen az ok, amely a főváros építkezési kedvének ezt a nyilvános szellőztetését eredményezte, olybá vesszük magát a tényt, mint amely nemcsak kérte, de el is bírja a legszigorúbb kritikát. S ha igy áll a dolog, valóban nincs semmi okunk örvendezni azon, hogy végre némi reménye csillan a munkanélküliség enyhülésének s hovatovább megvalósul a kényszerű közmunkáknak egy csekély töredéke. Mert csak szerény, igen szerény töredék biz' az, akárhogy forgatja is az ember arra az oldalára, amely elismerést provokálhatna. Egyszeri pillantásra nyilvánvaló, hogy a Tanács csakis azoknak a közmunkáknak elvégzését realizálja, amiket már nem lehet halasztani tovább, mert égető szükség van reájuk. S a többiek? Egy büszke és tetterős hitvallásnak többi paragrafusa ?! Azok a szép és pompázó Ígéretek, amiknek önérzettel tapsoltunk egy soron valamennyien? Nos, ezek egyszerűen nincsenek. Az ígéretről kiderült, hogy frázis volt csupán s a , reményről, hogy csalóka maradt. Csak egy bizonyos, s ez az, hogy kifogásnak kapóra jön immáron esztendők óta a rossz pénzügyi helyzet, amely meggátolja a szabad lélegzet- vételt is. Sajnos, nem lehetünk abban a helyzetben, hogy ezt a kifogást minden fenntartás nélkül akceptálhassuk. Esztendők óta a kölcsönök egész sorát folyósította a törvényhatósági bizottság. Számszerű adatok nem állanak ugyan e pillanatban rendelkezésünkre, de minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy közel fél milliárdnyi kölcsönt vett fel az utolsó évtizedben a főváros. S mi jutott ebből azokra a beruházásokra, amik Budapest naggyátéte- léhez szükségesek? Minden statisztikai adat nélkül nyugodt lélekkel merjük állítani itt is, hogy alig harminc-negyven százalék, holott ennek legalább a kétszerese volt beruházási célokra kontemplálva. S miért hiúsult meg ez a büszke számítás? Ez is általánosan tudott dolog. A főváros úgy járt, mint a tékozló fiú, aki adósságai rendezésére nagyobb összeget kapott s amikor odáig jutott, hogy nyélbeüsse a rendezést, észrevette, hogy a pénzből — bizony — édeskevés maradt. Elszedték a jó- barátai, akik mohón éltek, sőt visszaéltek a kedvező helyzettel, hogy egyszer neki is — pénze volt. A fővárosnak is az utolsó esztendőben mérhetetlen sokba kerültek — a jóbarátai. Külömböző tranzakciók, kétségbeesett exisztenciák talpraállitása, és egyebek, amikre még a legjobb esztendőkben és csak fog- csikorgatással lehet rászánni valamit, a fővárosra úgy szakadtak rá, mintha duskál- kodott volna a javakban. Hányán éltek meg abból, hogy a fővárosnak egyszer — pénze volt! így forgácsolódtak szét a drága milliók s mire a közmunkákra került a sor, csak annyi maradt meg belőlük, amennyiből épen a legfukarabbul foltozgatni lehet valamit, hogy a meztelenségünk miatt ne mutogassanak ujjal reánk . . . A főváros közgyűlése, amint ez általánosan tudott dolog, már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy községi takarékpénztárat létesít. Ezzel az alapítással tudvalevőleg elérhette volna azt, hogy adott esetekben nem lett volna teljesen kiszolgáltatva a nagybankoknak, mert kölcsönműveleteit a saját pénzintézete dirigálhatta volna, amelyet korrekt üzleti alapon ép úgy lehetett volna fejleszteni, mint a részvényesek fejlesztik a maguk nagybankját. Ahhoz az elvi döntéshez, hogy a főváros felállítja a községi takarékpénztárt, rövid idő alatt megérkezett a belügyminiszteri jóváhagyás is és úgy látszott, hogy ez anagyfontos- ságu dolog simán nyélbeütődik, annál is inkább, mert a közgyűlés rövidesen megalkotta a községi takarékpénztár alapszabálytervezetét is és azt jóváhagyás céljából felterjesztette a belügyi kormányhoz. Mindez még 1909-ben történt, vagyis öt esztendővel ezelőtt. Azóta mindössze két momentum játszódott le ebben az ügyben Az egyik a minap történt, amikor a főváros közgyűlése ismételten állást foglalt a községi takarékpénztár mellett s utasította a Tanácsot, hogy minden befolyását vesse latba a kormánynál arra nézve, hogy a törvény- hatóság ezt a tervét megvalósíthassa. Hogy az ilyen utasítás mennyire csak jámbor óhaj és Írott malaszt, arra elég ékes bizonyíték az, Nem szívesen mondtuk meg ezeket, — higyjék el nekünk, akiknek fáj talán ez a kritika. De nem tűrhetjük, hogy a hibásak és vétkesek azzal építsenek a mentséghez aranyhidat maguknak, hogy — ime — a főváros megteszi a magáét. Azok a közmunkák, amiknek elvégzésére csak most került a sor, tulajdonképen esztendőknek a mulasztásait helyrepótolni hivatvák. S minden körülmények között fennmarad még az az obligó, amit a tisztelt Tanács akkor vállalt, amikor a reorganizáció útját kieirkalmazta a legapróbb részletességgel előre. A mostani teljesítmény csak egy csepp a tengerbe, amelyért még csak köszönet sem jár, annál kevésbé elismerés. A dicséret pedig akkor lesz csak esedékes, ha a tisztelt Tanácsnak sikerülni fog. leráznia a nyakáról minden jóbarátot, akinek a közpénzre fáj a foga és sikerülnie fog elérni azt, hogy minden millió arra jusson, amire rendelve van. hogy öt esztendő óta a községi takarékpénztár felállítása az elvi megállapításnál egyetlen lépéssel sem haladt előbbre. A másik momentum ugyancsak a közelmúltban játszódott le s ez az, ami ennek a cikknek megírására közvetlen impulzust adott. A képviselőházban történt, az illeték- emelésről szóló törvényjavaslat általános vitája alatt. Bródy Ernő dr. képviselő, aki fővárosi bizottsági tag is, élesen megtámadta a kormányt a bélyegjavaslat benyújtása miatt s bizonyságául annak, hogy a kormány a polgárok érdekeivel mily édeskeveset törődik, felemlítette azt is, hogy a kormány nem siet a főváros segítségére, hogy megvalósíthassa a községi takarékpénztár felállításának tervét. Ekkor egy klasszikus közbeszólás hangzott el. Teleszky János pénzügyminiszter kockáztatta meg a következő megjegyzést : — Hát miért nem csinálják meg ? Bródy Ernő válasz nélkül hagyta ezt a megjegyzést, mert nyilván nem hallotta jól, hogy mit is mondott a miniszter. Ha hallotta volna, bizonyosan nem marad adós azzal a' felelettel, hogy — igenis — a terv megvalósításának egyetlen kerékkötője a belügyi kormány. A főváros ugyanis még 1909 junius huszon- harmadikán, vagyis több, mint öt esztendővel ezelőtt felterjesztette a belügyminiszterhez jóváhagyás végett a községi takarékpénztár alapszabályait, de ezt a felterjesztést még máig sem Hol akadt meg a községi takarékpénztár ügye? A tájékozatlan miniszter.
