Fradi műsorlap (1984/85)
1984-1985 / 6. szám
2 Fradi műsorlap 1984/85-ÖS IDÉNY 6. SZÁM Labdarúgás: Dr. Gyarmati Jenő Csaknem tíz éve történt... Ezrek és ezrek látták, majd tíz- és százezrek aggódva várták a híreket, hogy mi lesz a sérült Nyilasival? A Ferencváros—Dynamo Dresden nemzetközi kupamérkőzésen a magyar futball új, nagy reménysége olyan szerencsétlenül fejelt össze egyik ellenfelével, hogy azon nyomban összecsuklott a pályán. A hozzáértők, a szakemberek azonnal látták: itt nagy baj van. Az első között rohant a sérülthöz egy fiatal orvos, dr. Gyarmati Jenő, aki- akkor még „újonc” volt a focistáknál. A szomorú jelenet kapcsán viszont sokan ismerték meg, s később mind nagyobb orvosi szerepet kapott a labdarúgó-szakosztályban. — A birkózóknál kezdtem, a jégko- rongozóknál folytattam a Ferencvárosban sportorvosi tevékenységemet, s 1975-ben kerültem a labarúgók- hoz — kezdte visszaemlékezését Gyarmati doktor, aki azóta hű ehhez a sportághoz, s idén már tízéves jubileumát is ünnepelheti. Aztán így folytatta: — A hokistáknál alaposan megedződtem, hiszen köztudott, nem „kisasszony sport”, de amint Nyilasi esete mutatta, sajnos a futballban is történnek már-már tragikusnak nevezhető összecsapások. Nyilasi koponyarepedése volt eddig a legsúlyosabb, bár másirányú sérülések azóta is elég sokszor előfordultak. Mielőtt ezekről beszélgettünk volna, megkértük a „dokit”, mutassa be önmagát, hiszen a mérkőzések szurkolói, az újságok olvasói arról szinte semmit sem, vagy vajmi keveset tudnak, hogy miként lett orvos, és Frad'ista. — Nem voltam nagy játékos, de magam is futballoztam — válaszolta. — Néhány évet például a Debreceni EAC csapatában, a jobbfedezet volt a kedvenc posztom. Az orvosi pályám azonban elég hamarosan álljt parancsolt, örülök viszont, hogy szoros kapcsolatban maradhattam a sporttal. A mindnyájunk által szeretett és tisztelt dr. Juhász József hívott a sportkórházba, s ott dolgozom már 16 év óta. S miután letettem a sportszakorvosi vizsgát, már nemcsak belgyógyász vagyok, hanem egy kicsit sebész is ... Milyen elfoglaltságot jelent egy örökké reflektorfényben levő szakosztálynál az orvosi beosztás? — Szinte állandó „készültségben” kell lenni, mert nem elég a mérkőzésen leülni a kispadra, hetenként több edzésen is ott vagyok, az állandó ellenőrzések és vizsgálatok sokórás jelenlétet igényelnek. Példaképem Juhász főorvos úr, aki fáradhatatlan, csaknem mindenhol megjelenik, s nagy tapasztalatával segíti a kollégákat és gyógyítja, nyugtatja a sportolókat. Sokszor ülünk együtt a pálya szélén, átéli az eseményeket, s ha valami történik a pályán, fekve marad egy-egy játékos, máris ott terem. Egy olyan közösségben, mint például a labdarúgó-szakosztály, bizonyára sok a különböző típusú játékos is. Sportorvosi szempontból kik a .könnyű esetek” és kik a „nehéz fiúk”? — Alapvető, hogy azok a sportolók, az én közvetlen kapcsolatomban a labdarúgók, akik az edzéseken szorgalmasak, megfelelő alapot szereznek, jól felkészültek, jobban viselik el a mérkőzések fáradságait, kemény összecsapásait. Ókét kevésbé fenyegeti a sérülés veszélye. Bezzeg akik kényelmeskednek, igyekeznek kivonni magukat az edzők által megköveteltektől, hamarább esnek a földre, többet és veszélyesebben sérülnek meg. Persze vannak kivételes esetek, mert például Pölöskei Gabi balszerencsés játékos, különösen a szalagjaival akad sok gondja. És akad még egy „kategória”, azok, akik bemesélik maguknak, hogy hamar sérülnek, s ez bizonyos félelemérzetet is okoz. A már az Újpesti Dózsához került Kerekes Györgynek elkelt volna egy külön orvos is. Gyarmati doktornak kiváló és baráti a kapcsolata a más kluboknál dolgozó kollégákkal is. A Vasasnál dr. Lejkó Dezső, a Honvédnál dr. Mecseki Sándor végez hasonló munkát. S bár a klubok között érthető a rivalizálás, az orvosoknak csak egy céljuk van: segíteni a rájuk bízott sportolókat. Birkózás: Dr. Szilágyi György Nehéz lenne eldönteni, hogy egyesületünk februári közgyűlésén a kitüntetettek és megjutalmazottak között ki kapta a nagyobb, vagy a legnagyobb tapsot. Arra viszont jól emlékszem, hogy amikor dr. Szilágyi György, a birkózószakosztály népszerű orvosa a „Kiváló munkáért” elismerésben részesült, Kruj Iván vezetőedző és „együttese” óriási ovációban tört ki. „Ennek igazán nagyon örülünk, doktorunk igen sokat jelent a szakosztálynak” — mondta frissiben a mester. Nem sokkal később már négy- szemközt beszélgettem Szilágyi dok\ torral, aki szinte önvallomásnak beillő mondókéiba kezdett. — Régi, gyerekkori szerelem az, ami engem a Fradihoz fűz — büszkélkedett. — Mindig rajongtam a zöld-fehér színekért, s amikor vagy öt évvel ezelőtt Klára Jenő barátom megpendítette, hogy' volna-e kedvem a Ferencvárosban is orvos- kodni, kapva-kaptam az alkalmon. Hát így kezdődött... A Féterfy Sándor utcai kórház szakorvosa a birkózóknál kezdte, s hogy milyen intenzitással, mutatja: két éve felkérték, a válogatottnál is lássa el a doktori teendőket. A kettős feladat, illetve hármas, érthetően sok idejét foglalja le, akár úgy is mondhatnánk: alig van szabad perce. Még akkor is így van, ha békések a napok, a sportolók között nincs sok beteg vagy sérült. De vajon mások-e a birkózók, náluk gyakoribbak a sérülések, mint más sportágakban? — Ahány sportág, annyi sérülési veszély, illetve lehetőség áll fenn. A birkózásban, a sportág jellegéből adódóan, gyakoribbak a ficamok, a has és végtag-izomzati húzódások, előfordulnak vérzések és a legrosz- szabb esetben törések. Az edzettebb, jobban felkészült versenyzőnél természetesen kisebb a sérülési veszély, de lényegében szerencse kérdése is. Emlékszem olyan versenyre, amelyen három napon át „munka nélküli" voltam, máskor viszont szinte egyik szőnyegtől a másikhoz kellett futkosnom. Egészében: a birkózásban sem több vagy kevesebb a sérülés, mint például a futballban, kézilabdában, vagy más küzdő sportokban. S nem hinném, hogy akadna olyan versenyző, aki még nem volt sérült. Tudna „típusokat” felsorolni, olyanokat, akik hajlamosabbak a sérülésre, vagy akik ellenállnak minden veszélynek? — Nem szívesen tenném ezt, mert nem is lehet ilyen kategorizálást megtenni. Minden embernek más az izomzata, a reflexideje, a kondíciója, másként viseli el tehát a megterheléseket, a megerőltető versenyeket is. De mint mondtam, s ez minden sportágra vonatkozik: az edzettebbek előnyben vannak! A közgyűlési beszámolóban elhangzott, hogy jelenleg a birkózó- szakosztály a legeredményesebb, a legsikeresebb, a legtöbb győzelmet hozó a Ferencvárosban. Milyen érzés egy ilyen kiemelt, megdicsért és elismert szakosztályiban ellátni az orvosi teendőket ? — Mindenek előtt jó érzés és nagy öröm, főleg ha annyi dicséretet kapurijt, mint mostanában. Igaz, a felelősség is nagyobb, hiszen jobban figyelnek ránk és sokat várnak tőlünk. De az is igaz, mi csak „egy” vagyunk a Ferencváros nagy családjában, s nekünk is célunk az egységre való törekvés. Ezek szerint jó a kapcsolat a többi szakosztállyal, illetve azok orvosaival is... — Vallom, hogy így van, s személy szerint törekszem is erre. Ha szükséges, konzultálunk, megbeszéljük tapasztalatainkat, segítjük egymást. Azt hiszem, ez a Ferencvárosban nem is lehet másként. Majdnem elfelejtettem: gratulálok a kitüntetésihez, és kívánom, hogy a következő években minél kevesebb dolga legyen a birkózó- szakosztályban. Egy orvosnak ez lehet a legnagyobb öröme! Vízilabda: Dr. Füredi László Nemrég szem- és fül tanúja voltam sportorvosok beszélgetésének. Többek között arról volt szó, hogy miben és mennyire különbözik a szárazföldi, illetve a vizes sportolókkal foglalkozóknak a munkája, beleértve a felkészüléseket, a vizsgálatokat és nem utolsósorban az előforduló sérüléseket. Ez a beszélgetés egyértelműen rávilágított arra, hogy bizony nem is gondolt nagy differencia van közte, s már- már azt lehetne mondani: ég és föld, illetve föld és víz a különbség ... Dr. Füredi László az FTC vízilabda-szakosztályának az orvosa. Nem újabban, hanem már tizedik esztendeje, előtte pedig három évig a kézilabdázókat isitápolta. Ugorjunk mindjárt a mélyvízibe — javasoltam ... — Örülök, hogy ez a kérdés ilyen formában merült fel, mert valóban, csak a legritkábban, vagy egyáltalán nem foglalkoznak azzal a sajtóban, a szaklapokban, hogy milyen egy vizes-orvos munkája — válaszolta a Róbert Károly körúti rendelő intézet sebészeti szak-főorvosa'. — Mivel a versenyzés más közegben, jelen esetben a vízben történik, mások a követelmények is. A vízilabda pedig egészen speciális, a sérülések legtöbbje a fejre, az arcra szorítkozik, ritkább esetben a felsőtestre, a karokra; a lábak a legkevésbé vannak „veszélyben”. A vízilabdázók viszont nemcsak vízben edzenek . .. — Ez is kétségtelen, s a szárazföldi edzéseknél például különösen ügyelni kell a derék, váll vagy könyök ízületekre, nehogy húzódás keletkezzen, s még egy lényeges dolog: a bemelegítés is egészen más jellegű. Egyébként — s ez meggyőződésem — a vízilabdában, főleg a mai felgyorsult játékban, jobban érvényesül az egymásra utaltság, mint más versenyágakban. Kifogástalan erőnléti állapot nélkül nem lehet eredményt.elérni. Ha már eredményt említett: milyennek látja a jelenlegi csapatot, s mit vár a többségében fiatalokból álló gárdától? — Én roppant optimista vagyok. A játékosok eddigi fejlődése egyenletes, folyamatos, s nem kell két év, ott leszünk a legjobbak között. A dobogós helyezés nem álom. nagyon sokat jelenthet, hogy négy játékosunk bizalmat kapott Rusorán Péter szövetségi kapitánytól, tagja a válogatott keretnek. Ez serkentőleg hat mindenkire! Adós vagyok még azzal, hogy dr. Füredi Lászlót ne csak megszólaltassam, hanem be is mutassam. A „pólós-doktor” egykor maga is sportolt, versenyző volt. Sokkal próbálkozott — szavait idézve aszerint, hogy testnevelő tanára milyen sportágban volt érdekelt —, a legkitartóbban azonban a kenuzással. Igaz. ennek már több mint két évtizede, de ma is figyelemmel kíséri a jelen képviselőit. A sportorvosi munkába Szekszárdon kóstolt bele — ott kezdte pályafutását —, maid Budapesten az Építőknél folytatta, s miután onnan felesége „átigazolt” az Üllői útra (a klub apparátusában dolgozik) hűséges férjként követte. Egy kérdés viszont még nem hagyott nyugodni: mit jelent egy szakosztály orvosának, ha a vezetőedző is orvos? — Rendkívül sokat — volt a határozott válasz. — Igaz, dr. Szívós István fogorvos, mégis érezni, hogy széles és sokoldalú az ismerete, minden kérdést megvitatunk, jobban támaszkodunk egymás véleményére, mint sok más edző, illetve orvos. Ez megkönnyíti mindkettőnk munkáját, az ellenőrzések és mérések eredményeit értékeljük. Egyikünknek sem lehet a célja a sportolók túlzott hajszolása, s ebből kifolyólag a gyors eredmények elérése. Gondolunk arra, hogy ne csak rövid pályafutásuk legyen, hanem sok év múltán is ott legyenek a legjobbak között s ha majd egyszer abbahagyják a versenyzést, ne „kiégett” emberek legyenek. Ezt pedig csak helyeselni lehet! Kozák Mihály „Sikergyár” UTÁNPÓTLÁSRÓL, A REFORM EVÉBEN Azt minden Fradi-szurkoló tudja, hogy Gáspár és Komáromi vagy éppen Bíró és Bállá alapkőnek számít a mai felnőtt magyar birkózó- társadalomban. Róluk bőségesen megemlékeztünk Műsorlapjaink hasábjain, de éppen itt az ideje, hogy az FTC birkózó-szakosztály jövőjéről is szót ejtsünk. Hogy ez mennyire aktuális és örömteli téma, arna csak egy bizonyítékot: 1984-ben — erről nemrégiben lezajlott közgyűlésünkön is számos dicsérő észrevétel hangzott el! — az utánpótlás minden vonalán remek „Fradi-erődök” találhatók. Szinte nem is tudunk olyan korosztályit említeni, ahol az egyéni — vagy éppen csapatbajnoki vetélkedésben ne ért volna el szakember- gárdánk átütő sikereket. És mintha ez is kevés lenne! Kruj Ivánnal, a birkózók vezető edzőiével beszélgettünk, és mindjárt érdekes kezdeményezésről ejtett szót: — Az a tervünk, hogy edzőink nem hagyják el csoportjaikat. Ezen azt értem, hogy ha valaki például gyümölcsöző tevékenységet folytat egy serdülő korcsoporttal, de a srácok éveik számát tekintve már magasabb utánpótlás-csoportba lépnek, akkor nem kapja meg őket automatikusan egy más mester, hanem a megszokott edző keze alatt ténykednek tovább tehetségeink. Ilyen újításról még nem hallottam a magyar birkózósportban, remélem, törekvéseink jól „fizetnek” majd. Előnye az új metódusnak: a tanulás hosszú hónapjai alatt kialakult, egyfajta „apa—fiú” kapocs ne szakadjon meg, hanem további eredményekre vezessen. Majd visszatérünk idő múltával eme kezdeményezés gyakorlati megvalósulásának tapasztalataira. De az is természetes, hogy menetközben is figyeljük a reform hétköznapjait. Iván! Ezek után halljunk közelebbit is a zöld-fehér „birkózócsi- k ókról”! — Örömmel! A juniorkorúakat most hagyjuk, hiszen ők — edzésmetódusaikkal, versenyeztetési rendszerükből fakadóan — inkább felnőttnek vallhatók. Az ifjúsági korosztályban 22 sportolót nevelünk. Gál Henrik és Széles József „pátyolgatja” őket. Az egyéni fogásgyakorlás jellemzi munkájukat. Ebbe a csoportba azok tartoznak, akik már ifiválogatottak, így heti két alkalommal érdemes a felnőttekkel közösen gyakorlatoztatni őket. Ide sorolandók az elsőéves ifjúságiak, akik „válogatottgyanú- sak”. Egyszer a felnőttek között edzenek, többször pedig a serdülők legjobbjai ellen. A felnőttek ellen azért, mert itt magukba szívhatják az igazi tudást, a serdülők elleni csatákon pedig önbizalomhoz juthatnak. Van egy úgynevezett „homályos” töredék. Tagjaik azok a reménységek, akikből lehet is, meg nem is számottevő birkózó. Gondolok itt arra, hogy aki 8 évet „lehúzott” a szőnyegen, az vagy ekkor unja meg, vagy ekkor válik igazi birkózóvá. Említhetném Simita Imrét. Ez a 17 éves fiú mindkét fogásnemben járatos, és egyelőre nem is terheljük azzal, hogy döntse el: melyik fogásnemben szeretné folytatni. Ebben a korosztályban világlott ki például Bíró Lászlóról és Komáromi Tiborról, hogy nagy jövő elé néznek. És tessék, mindkettőjüket esélyesként tartják számon az idei világversenyek előtt! Ez az évjárat „hajlamos” arra, hogy a sportbeli elfoglaltságokra hivatkozva kicsit félvállról kezelje az iskolai tanulmányokat... — Lehet, hogy másutt így van, nálunk nem ütötte fel fejét ez a gyakorlat. A srácok tudják, hogy a kétfroníos helytállás emberi értékeiket is növeli. De hadd térjek rá a serdülőkre! Harmincán dolgoznak. Vafculya Lajos és egykori 90 kilós válogatottunk, Fodor János irányító keze alatt. Itt az alapfogásokat gyakoroljuk, mint a kötöttfogásban fontos csípőt, aláfordulást és hátra- esést. Itt alakul az egyéniség, mert az edző itt látja meg, hogy a gyereknek mi lesz erénye, vagy éppen hátránya. A kötöttfogással kezdjük a fogástanulást, mert a szabadfogást könnyebb oktatni. Az egyenes testtartásból birkózni (kötöttfogás) nehezebb, mint hajlott derékkal (szabadfogás). A kötöttfogásból jön a szabadfogás, ezért választottuk mi a fentebb vázolt egyéniségfej- lesztő folyamatot. Lényeges az általános fizikai képzés a 15—16 éveseknél, ezért 40 százalék erősítés szerepel edzéseikben. Ez volt tavaly a kimagasló korosztályunk, 100 pontot gyűjtöttek, és mivel többen „kinőttek” innen, ezért 1985-ben igen erős ifjúsági eredményeket remélünk tőlük. Gombos, Meszlényi. Forrai, Macsek nevét érdemes megjegyezni. Kruj Iván ezután az úttörőkről beszélt. Itt Bauer Dezső. Petrezselyem Antal és Szűcs András oktat, de a Darus utcai „segédiskola” minden pedagógusa „kéz alá dolgozik”. — A kiválasztás iskolája ez, 11— 14 évesek gyúrnak két csoportban, évjáratban. Alappélda: ha egy-kót fogást 3—4 hét alatt szándékozunk megtanítani velük, akkor mindig akad olyan pallánta, aki egy hét Után tökéletesen tud valamit. Nála azonnal másik fogásra kell átállni, hiszen a gyorsan elsajátítottat megunhatja ... Ügyes fiúként említhetem Nagy Attilát, aki nem más, mint a szabadfogású válogatottban megfordult Nagy János öccse. A szakember zárszóként az előkészítő csoportról szólt. Itt fontos szerep jut Klinga László, továbbá az említett Gál. Széles, Vakulva, Szűcs A. edzőknek. Éles szem, nagy szakértelem kell a válogatáshoz, mert a sokszor szertelen gyerekben illik meglátni az „isteni szikrát”. S ha azt meglátták, akkor a többi már évek gyakorlásának dolga ... Ez a modell mitsem érne, ha nem az a szemlélet érvényesülne az edzőkiválasztásban, ami érvényesül. Kiinga, Gál, Széles, legújabban Fodor. Ugye emlékszik a Kedves Olvasó, hogy. versenyzőkorukban mennyit tettek a Fradiért ők?! Nos, most a Fradi tesz értük! Nem hagyták őket elmenni, noha számos olyan szaktekintély kopogtat nap mint nap Kruj szobája ajtaján, és kéri: alkalmazzák őt a Gyáli úton levő birkózócsamokban, melyet egyébként már alaposan kinőtt a „sikergyárnak” okkal-joggal nevezhető szakosztály... A válasz mindannyiszor: nem! Mert a volt fradisták edzőként többet érnek, mint az „idegenek”... Szabó Sándor
