Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-4. szám)

2024 / 3. szám - Pintér Lajos: tört/én/elem

Ma már ez a könyvesbolt sincs meg, pedig későbbről is emlékezetes számomra. Ott szoktam vásárolni, sőt pályakezdő íróként már dedikálni könyveimet.

És bátor könyvesbolt volt, mert az 1980-as években valamikor, amikor még március 15-én szinte az apró kokárda viselése is tiltva volt, hatalmas, nemzetiszín szalagot tettek ablaküvegére, és valahonnan hatalmas plakátként a könyvek mellé odatették a kirakatba a korabeli 12 pont hasonmását.

Álltam a kirakatnál, és olvastam első pontját, amely hivalkodóan hirdette, hogy kívánjuk a sajtó szabadságát. És persze végigolvastam mind a 12 pontot, a legutolsót is.

De ez már évekkel később volt.

Térjünk vissza 1969-hez. A könyvesbolt táján bizonyára a járókelőktől érdeklődtem is, mutatván az ismert címet, hogy hol találom ezt az utcát, ezt az épületet.

Egy nem messze lévő gyönyörű, több emeletes épületre mutattak.

Gyerekszemem ámulattal nézte. Azt hiszem, nem volt ráírva, ma már a város történetébe jól beidegződött a neve, hogy Okollégium.

Még nagyobb volt a meglepetésem és megilletődésem, amikor az épület falán a következő emléktáblát pillantotta meg a szemem. (Kis városomban az ilyen emléktáblákhoz nem voltam én hozzászokva.)

így szólt tehát a felirat: Jókai Mór (és a név csupa nagybetűvel írván) mint a Református Jogakadémia hallgatója ez iskola falai között töltötte két legszebb diák-esztendejét 1842-1844.

Megilletődötten álltam ott, és még mennyire megilletődötten álltam volna, ha azt is tudom, hogy épp ezeken a négyzetméternyi tereken szokott annak idején találkozni Jókai Mór itteni ifjúi társával, Petőfi Sándorral.

Előtte még bementem a könyvesboltba, melynek kirakata tele volt olyan könyvvel, amelyről én már hallottam, többről a magyarórán, tanáromtól is, de látni sohasem láttam ezeket.

Nézegettem a gazdag kínálatot, és akkori tájékozatlanságomra jellemzően sajnos vettem egy nagyon rossz könyvet, az volt a hónom alatt, vállamon kis táskám, így érkeztem.

Aztán kinyitottam a nagy tölgyfa ajtót, és beléptem az épületbe.

Mentem föl, föl a korhadt, fényesre taposott falépcsőn. Oly ódon volt ez a lépcsősor, hogy úgy éreztem, biztosan ezen járt már egykoron maga Jókai Mór is. Mondhatni, gyerek voltam, de emlékszem, hogy akkor is átéreztem már mindennek méltóságát és súlyát.

De a korhadt lépcsősor csak nem akart elfogyni, mentem egyre feljebb, feljebb, már elértem a legfelső szinti aprócska padlásszobáig. Annak ajtaján volt kifüggesztve, hogy Forrás szerkesztősége.

Bekopogtattam, és ott találtam egyedül az alapító főszerkesztőt, sok évvel későbbi barátságunk okán mondom így, Varga Miskát.

71