Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - B. Kiss Mátyás: A város és alkotói (Juhász Tibor: Amire telik)
102 kat. / Velük a salétromot, a hideget. / [...] / Miután kikötik / a vizet, erős testszagod lesz, / ezért egy nép nevével illetnek majd.” (50.) A vers a kiilleszkedés pokoljárásának fázisait rögzítve billenti ki gondolkodásunk alapsémáit, ezzel saját helyzetünk törékenységére döbbent rá. Ezt kissé didaktikusan hajtja végre, ám a kötetkompozíció szintjén annál erősebb a kötet- és ciklusnyitó versekkel szembeni kontraszt. A második ciklusra jellemző szubjektivitás és beszélői jelenlét nyom nélkül tűnik el a kötet utolsó egységében. A harmadik ciklusban a külső terek, ipari és természeti tájak kerülnek előtérbe. A ciklus versei általában kint játszódnak, a munkásokat már nem otthonukban és munkahelyükön, hanem a gyárat elhagyva, utazás közben látjuk (Vakvágány, Műszak után). Ahogy haladunk előre a ciklusban, a tájból eltűnik az ember (s csak a kötet záróversében tér vissza). A Visszaélés és az Ajnácskő felől az egykori ipari kolónia pusztulásának képeit építik fel. Az Ajnácskő felőlben a természet veszi birtokba az elhagyott helyszíneket: „Az ablaknyílásokon növények kúsznak / az elfüvesedett helyiségekbe, vadak járnak / a raktárakban és más melléképületekben is.” (62.) Ha összevetjük a művet az első ciklusban szereplő, az itt álló egykori gyártelepről szóló Kolónia című verssel, szembetűnő a tájköltészet hagyományos látásmódját kibillentő kontraszt: a természet külső-idegen, ám a gyár meghitt és otthonos, menedék a végletes kiszolgáltatottság elől. Az Ajnácskő felől zárlata az egész kötethez képest új nézőpontot nyit: „Mindenfelől hegyek, dombok. A vonulatok összeérnek, / lebuknak, felszöknek, és ahol a vonalak tompább / szögeket zárnak, ott elnéptelenedett települések. / [...] / A várromokat nehezebb észrevenni, / alakjuk és színük miatt a táj jobban öleli őket.” (63.) A zárlat minden eddiginél szélesebbre nyitja a történelmi perspektívát: az elhagyatott épületek várromokhoz válnak hasonlatossá, s az iparváros hajdani dicsőségére éppúgy ráborul a múlt, mint a középkorra. Erősebb lett volna ezzel a szöveggel zárni a kötetet, ám úgy tűnik, a szerző szerette volna elkerülni a pesszimista végkicsengést, így a ciklust a két részre választott Műszak után foglalja keretbe. Nyerges Gábor Ádám kritikájában arra figyelmeztetett, e minimalista líranyelv használatának kockázatai is vannak11 – jogosan, hiszen így le kellett mondani az első kötetre jellemző képgazdagságról. Hasonló álláspontról indul ki Mohácsi Balázs kritikája is. Mégis úgy gondolom, a könyv igazi tétje nem annyira az egyes szövegek, hanem a kötetkompozíció szintjén rajzolódik ki: ahogy a versek egymásba fűződnek, kiegészítik, ellenpontozzák és keretezik egymást. Az igazi erősség a köteten végighúzódó ív, a folyamatosan alakuló és bővülő perspektíva. Kérdés, ez a minimalista poétika továbbvihető-e (főleg, ha a didaktikus ballaszt megmarad) – egyedül Juhászon múlik, milyen ösvényeket és látószögeket fedez föl ezután. (Scolar, 2021) ▼ 11 Nyerges Gábor Ádám, Ízfokozók nélkül, Könyvterasz, 2021. 02. 05., https://konyvterasz.hu/izfokozok-nelkul/
