Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 4. szám - Fried István:Előszó (egy elképzelt Jókai-monográfiához)

50

Lehetne folytatni a sort: mindössze arra szerettem volna utalni, hogy egy látszólag igénytelennek, könnyű kézzel odavetettnek látszó elbeszélés szövege (és szerkezete) jóval összetettebb és rétegzettebb, mint az esetleg az első olvasásra tűnne. Ezzel régebb óta hangoztatott tézisemet szeretném megismételni: Jókairól elhitték kortársai, jórészt utókora is, hogy az, akinek látszik, aztán az, akiről Gyulai Pál nem győzött elég rosszat (ritkán jót) mondani, akit hol a közönségnek állítólagos hízelgése, hol eredendő felületessége(?) miatt el lehet marasztalni, akinek egy avulóban, sőt avult romantika számos vétkét föl lehet róni, ami illúziókba ringatta olvasóit. Miközben Jókai járta a maga külön útját, egyre csak bonyolította és „formailag” rétegezte a maga prózáját, mind több területet meghódítva, az alaptörténeteket újra – másképpen, sejtelmesebben beszélte el. Nem tért ki az elől sem, hogy prózájában reflektáljon a maga prózájára, eljátsszon az elbeszéléssel, a lehető legártatlanabb arccal a lélek és a test olyan tartományaiba kalauzoljon, ahová korábban kevesen merészkedtek. Pedig csak(?) azt látszott tudni, hogy „az ábécé az a könyv, amelyben az ember minden betűt megtalál, s ezen betűknek összerakásától függ, hogy minden kérdésre megkapja a kívánt feleletet.”16

▼

16 Jókai Mór, A dagői torony – Az ezerkettedik éjszaka – Aki a szívét a homlokán hordja, Bp., Ister, 2001, 105.