Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
24 – Kés a szívembe, szög a szemembe! – ütött ököllel a mellére Belaja, mintha kést döfne a bordái közé, mire a gyerekarc nyomban kisimult, és összeesküvő mosoly jelent meg rajta. – Most te jössz. Segíts! – kérte ismét Belaja. A lurkó felállt, lassan, végtagjait alig mozgatva, mintha nem szárazon járna, hanem folyó fenekén, és odament a bejárati ajtóhoz. Hátat fordított nekik, és lomhaságát levetve, vadul kalapálni kezdte a sarkával meg az ökleivel; olyan kegyetlenül csépelte, hogy a súlyos lakkozott ajtó megremegett, a zsanérok megnyikordultak. – Jobban kellett volna dörömbölni – magyarázta anélkül, hogy abbahagyta volna, a zajos működéstől kissé pihegve. – Ezeken csak a makacsság fog! – Meg lett mondva, hogy nincs hely! – harsant fel fél perc múlva egy kiáltás valahonnét fentről, az egyik ablakból. De a legényke nem tágított, tovább rugdosta az ajtót, s hamarosan kattant a kulcs. A kölyök tüstént félreugrott, így a résből előszökkenő seprű csak a levegőt találta el. – Sipirc innen, csirkefogó! – jelent meg az ajtónyílásban egy temérdek nagydarab asszonyság, aki úgy csapkodott a seprűvel, mintha félelmetes kard lenne. – Hogy a manó vigyen el! – Maguk meg miféle erődöt rendeztek itt be? – kérdezte Belaja nagyon halkan, de olyan fenyegetőn, hogy Gyejevnek a belei is összerándultak. – A háborúnak régen vége. – Van, akinek igen, van, akinek most jön csak a java – vágott vissza a kapus asszonyság. – Széthordanák az intézetet! Nem én tehetek róla, hogy minden áldott nap egész hadsereg jön az effélékből! Hová dugjam mindet? Belaja nem szólt egy szót se többet, hanem belépett az ajtón, a hatalmas asszonyság pedig utat engedett neki, és leeresztette a seprűjét is. A komisszár nyomában Gyejev is besurrant a bedeszkázott ablakú épület tömör sötétjébe. – Az elvtársak kihez jöttek? – kérdezte a kapus asszonyság, aki még az ajtónál matatott, a féltucatnyi lakat közül az utolsóval küszködve, amelyikbe a sötétség miatt sehogy se tudott beletalálni a kulccsal. – Kihez jöttek, azt kérdeztem. Hé! De Belaja már fölfelé csörtetett a széles főlépcsőn, oda, ahol az emeletről némi fény derengett. Gyejev sietett volna a komisszár után, de megbotlott valami puhában, és majdnem elesett. Aztán megint megbotlott. És megint majdnem elesett. A sötétség vékony hangon felsikoltott, aztán gúnyosan azt csipogta: – Elvtársak! A sötétben lehetetlen volt bármit is kivenni. Gyejev megállt, lehajolt, kinyújtott kézzel körültapogatózott, és kitapintott néhány borotvált kobakot. – Elvtársak! – vihorászott egy hang a másik oldalról. – Kihez jöttek? – Sehovase vendégségbe! – szólalt meg egy harmadik. – Seholsincsen keresésre!
