Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Fried István:Előszó (egy elképzelt Jókai-monográfiához)
39 értünk modernségen,5 honnan számítjuk az irodalmi modernség kezdetét, per sze a magyar prózában. S ha Jókai igen vagy nem, akkor hová soroljuk Kemény Zsigmondot, akit a gondolati mélységet, a szereplők lélektanilag indokolt jellemzését tekintve, nem utolsósorban a művek megszerkesztettségéről szólva a kutatás tekintélyes hányada nem egyszerűen szembeállít Jókaival, hanem magasan fölé emeli, Kemény nem egy művének a modernitást(?), modernséget(?), XX. századiságot(?) megelőző vonatkozásait állítja szembe Jókai (némileg?) sematizáló, igaz, a zsánerképekben, a humoros mellékalakokban és a cselekményvezetésben mégis méltatható prózaírásával. Azt hiszem, kevéssé célszerű Kemény prózapoétikáját Jókai regényein számon kérni (Balzac más prózapoétikai megfontolásoktól vezettetve írt regényt, mint kortársa, Stendhal; Móricz és Krúdy között sem csekély a különbség), mint ahogy megfordítva sem volna sok értelme. Mellékesen: Abban sem vagyok bizonyos, hogy Kemény Zsigmondnak semmi köze ne lenne a romantikához – a „realista” Balzacnak akad olyan műve, amelyben Swedenborgot idézi meg. S általában: egy oly terjedelmes és jelentékeny, szegmenseiben még nem teljesen feltárt életmű, mint a Jókaié, aligha tűri el azt a fajta megközelítést, amely előre gyártott poétikai vagy irányzati besorolást sürgető-alkalmazó ítéletekkel utasítja vissza írónkat a XIX. század legföljebb harmadik harmadába, vagy – ellenkezőleg – keres számára helyet az amúgy is túlzsúfolt XX. században. Az talán munkahipotézisként elfogadható, hogy Jókai prózájának európai és részben észak-amerikai sikere (mert műveinek fordításaival vitathatatlan sikereket könyvelhetett el, ha más nem, a művek példányszáma, kelendősége, megannyi utánnyomása beszédesen igazolja vissza) jellegzetesen XIX. századi siker, még akkor is, ha jó néhány irodalomban (például a csehben) ez átnyúlik a XX. századra. Annyiban XIX. századi, hogy a Jókai-regény beléphetett az Európa-szerte kedvelt tárcaregények közé, s ez nem feltétlenül azonos azzal, hogy a „bulvár”-ban jutott csak számára hely; e fordítások egy része tekintetbe vette a nem magyar befogadó közeget, olykor adaptált, rövidített, módosított, és mindenekelőtt a fordulatos cselekményt, a színre állított regényvilág különösségét, az excentrikusságig hatoló merészséget igyekezett igen hangsúlyossá tenni, miközben olyasféle tendenciákra is felhívhatta a figyelmet, amelyek Dickens vagy Victor Hugo prózájából már ismerősek voltak. Ez akadályozhatta a népszerűsödést, de segíthette is. Akadályozhatta, hiszen miért nyúlna az olvasó olyan mű után, amelynek – vélhette – „eredetijét” már ismeri, első kézből kapta, ▼ 5 Kulcsár Szabó Ernő újabb tanulmánykötete bevezetőjében vázolja a lírai modernséggel kapcsolatban fölvetődhető kérdéseket. Kulcsár Szabó Ernő, Költészet és korszakküszöb: Klasszikusok a modernség fordulóján, Bp., Akadémiai, 2018, 711., vö. még Uő., Tónus-szólam-effektus: A nyelvművészeti kérdés csapdái a Móricz-kutatásban, Irodalomtörténet 95, 2014/4, 485–504.
