Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Fried István: Hanyatlás? Ismétlés? Szövegköziség? (Jókai regényeinek belső utalásrendszeréről)
54 helyszínről, hanem a történetből is. Utóbb egy röpke hírből lehet értesülni, hogy Szigfrid egy cirkusz lovasaként keresi kenyerét (a cirkusz itt ugyan nem tölt be nagyobb teret, másutt azonban a cirkusz belekomponálódása a főhős életébe, a kései Jókainál pedig a cirkusz mint a cselekmény színhelye részint az író érdeklődésének a populáris alakzatok irányába történő elmozdulását mutatják. A kőszívű ember fiai orosz helyszínei között ugyan nem cirkusz, de a szórakozás exkluzív tere megjelenik). Szigfrid sorsával egy arisztokrata pályája körvonalazódik (másképpen mint A kis királyokban ). Ezzel párhuzamosan az elbeszélő számot ad arról, hogy a történetek a maguk módján nem pusztán elbeszélhetők, hanem más történetekre (is) emlékeztetnek; sőt, bárki lehet egy/a történet szerzője. Ezek a történetek egyenrangúak a „fő” történettel. A kérdés többféleképpen merül föl: önmagukban helytállanak-e, vagy legföljebb fontos epizódok? Vagy az életmű más történeteire emlékeztetés a céljuk? Mi adja lényegüket: az elbeszélés-e, mely mások szeme láttára születik meg? Az arany ember ben emígy tárul elénk a törté netek genezise: „A nagyságos úr megjárta Brazíliát, háromezer mérföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harcolt, azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól.” Fabula „meséjét” (ez az elbeszélő szava) így kommentálja: „Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, akiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, amikor a kigondoló maga is elhisz, s végül a valószínűség színvonalára emel.” „Hanem hát mirólunk annyiféle mesét (Az én kiemelésen. F. I.) költött már a népfantázia: hogy gazdagodtunk meg? Egyik azt mondja: általános kéme voltam a poroszoknak, azoktól kaptam kincseket; a másik azt hiszi, hogy a nőm egy király szeretője volt: az tett dúsgazdaggá; a harmadik azt állítja, hogy még most is az, és én a civillistában osztozom; van, aki arra esküszik, hogy az ördögnek adtam el a lelkemet, s az hordja a mesés kincseket.” Újra meg újra rádöbbent a két szöveg, hogy a műfaj (a mese) az állandó, mint ahogy állandó az ember mesélőkedve, ha tud valamit, ha csak sejt, vagy ha éppen nem tud semmit. „Narrare necesse est: muszáj mesélnünk.” „Mert mi emberek: történeteink vagyunk, a történeteket pedig el kell mesélni. (...) Aki lemond történeteiről, az önmagáról mond le.”27 Jókai úgy adja beszélő nevű alakja (Fabula) szájába, mint a valószínűsíthető hihetetlent; éppen egy akár mítoszivá alakuló hérosz cselekvését képzeli rá az amúgy is mitikus „arany ember”-re, a Nincsen ördög pletykákra éhes, bulvársajtóban elmerülő „népe” pedig korszerűsíti, a poli ▼ 27 Odo Marquard, „Narrare necesse est”. In uő, Az egyetemes történelem és más mesék, ford. Mesterházi Miklós, (...) Atlantisz, Budapest, 2001, 389.
