Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Fried István: Hanyatlás? Ismétlés? Szövegköziség? (Jókai regényeinek belső utalásrendszeréről)
39 konfrontálandó egyik példám Az arany ember és a Nincsen ördög 6 narrátoraival fog lalkozik. Míg a korábbi regény elbeszélője az arany embert jól ismerő harmadik személyben adja elő a történteket, az alig emlegetett, jóllehet több szempontból tanulságos és fontosnak minősíthető Nincsen ördög ben, holott a kisregénynél alig terjedelmesebb, két elbeszélővel találkozunk, az egyik átadja a helyét majd a másiknak, aki aztán Timár Mihállyal hozható kapcsolatba. Az ismétlés már azért sem minősíthető (Jókainál, de másnál sem) a kifáradás jelének, hiszen lehet és van olyan feladata, miszerint fölismerteti az olvasóval az író jellegzetes előadásmódját, rávilágíthat elbeszélői sajátosságokra, azok gazdagságára, a szereplők jellemzésekor alkalmazott eljárásokra. A „szöveg a szövegben”7 nem ismeretlen Jókai regényírói világában, nála kiváltképpen a már eddig is emlegetett belső utalásrendszer teljességre törő föltérképezése ígér meglepetéseket. Az intratextualitás nem kevésbé szövegek érintkezése, saját szövegeié. A kritikai kiadások sokat segítenek abban, hogy az ún. „konkordanciák” figyelembevételével keressük meg a szövegösszefüggéseket, Jókai roppant ismeretanyaga ellenére nemegyszer újra hasznosította olvasmányait, noteszeinek följegyzéseit,8 ritka eset, miszerint megmaradt volna az egyszer már használt leírásnál, cselekménytöredéknél, ne kereste volna, mely irányban léphet tovább, nem zárva ki a tőle egyébként sem idegen humoros megoldásokat (az iróniát, a travesztiát, sőt, a paródiát sem). Azt az egyes helyek döntik el, kit/mit ér el az irónia, az elbeszélőt-e, az elbeszélést-e, netán a befogadás lehetőségeit. Bármelyik esetbe ütközünk, nyilvánvalóvá tehető, hogy egyik szöveg sem marad a maga helyén, bárhonnan olvassa az egyik szöveg a másikat, kimozdul, nem úgy aktivizálódik, ahogy a másik szöveg nélkül tenné. Számba vehetjük, mint változik az elbeszélő a Jókai-regényekben, azaz miként oszlik meg az elbeszélés felelőssége a narrátor és a szereplők között, a narrátor által közöltek, a De kár megvénülni esetében, miközben „zajlik” a tollba mondás, akinek diktál a narrátor, véleményt mond, ellenkezik, a narrátor hozzá intézi szavait, mint első olvasójához,9 ezáltal két „regény” fut egymás mellett, sőt szétválasztha tatlanul fonódik egymásba, a „gonosztetteit” diktáló „becsületes” ember története, valamint az, mint készül, mily lépésekben halad előre a megörökítésre szánt történet. Noha jól elválasztható, mikor olvasható az egyik, mikor a másik, egyik nincs a másik nélkül, egyik feltételezi a másikat, méghozzá időnként meglepően bonyolult ▼ 6 Nincsen ördög , s. a. r. Harsányi Zoltán, Akadémiai, Budapest, 1967. A Nincsen ördög vonatszerencsétlensége, szerencsésen tőzsdéző bankára az Enyim, tied, övében (1875) jut cselekményszervező szerephez, utal ekképpen előre. 7 Text within Text – Culture within Culture. Tyekszt v tyeksztye-Kul’tura v kul’ture, eds. Katalin Kroó, Peeter Torop. L’Harmattan, Budapest–Tartu, 2014. A címben jelölt problémát a szerkesztők szemiotikai kérdésnek fogják föl. A bevezető tanulmány előtt két Bahtyin- és egy Lotman-idézet mottóként árulkodik a szerkesztői megfontolások forrásairól. A kötet címe Lotman-idézet, 8 A hiányosan fönnmaradt noteszek bejegyzéseiből tájékozódhatunk arról az eszmecsíráról vagy motívumról, amelyek kidolgozása a regényekben vagy elbeszélésekben valósul meg. 9 Akinek diktál az elbeszélő, szintén névtelen, csak közbevetéseiről, némely reakciójáról tudunk, arcot-alakot nem kap.
