Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Fried István: Tandori Dezső „Költészet”-regénye („A költészet-regény, költészet-élés vajon egyáltalán?”)
132 nem „tudományos” mű, amelyben racionális okfejtés szükséges. Ez a kitérés lehetővé teszi, hogy újra Szép Ernő verséről legyen szó, míg újabb kitérő elé nem ér az elbeszélő. Ugyanis a „Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni” verssor beléhasít, pályakezdése fájó eseményére emlékezteti, az Egyetlen címen tervezett verseskötet csak Töredék Hamletnek címzéssel jelenhetett meg. Ez a sokszor szóvá tett sérelem egy elképzelés külső okra visszavezethető kudarcának jelződése: „Az egyetlen az én felfogásom szerint (s ma is): hogy nincs szimultaneitás az életben (nekem úgy jó, ha nincs), ha egyféle, amit élek. A madaramnak, akkor a madaramnak. Az itthonlétnek, hát az itthonlétnek. A többi: megoldandó, » integrálandó « , de... Már megint miféle kifejezések, nyomoruk.” Az okve tetlenkedő filológia felszólalhat: az első kötet évében még sem madaraknak, sem a később létformaként konstituálódó itthonlétnek nyoma sem volt, semmiféle jel nem mutatott ilyen irányba. Igaz, a Nemes Nagy Ágnesétől gyakorolt „társas” élet sosem vonzotta, a költészetben/költészet által élés hamar életmóddá, „szabadúszás”-sá lett, mégis – akármennyire gyanús lehet, ha előre datálást sejtünk, inkább utólagos igazolást – az én afféle elkülönözöttsége a lírikus védekező gesztusának tetszik, aki lírája integritását kívánja megőrizni. Az idézet írásjelei (pontosvessző, zárójel, három pont, idézőjel), majd elbizonytalanító toldaléka az életben nem létező (?) szimultaneitástól szólva az én alkalomtól független megszólalásának szabadságát célozná meg. A személyes értéktulajdonítás nem egy szillogizmusok követelte konklúzió mondataként hangzik el, csattanóként sem, az értelmező nem titkolja, kizárólag a saját felfogását hangoztatja, a Szép Ernő-verssor avittnak tetsző feltételes módját emeli ki: „Szerettem »vón « ” Utóbb egy másik, hasonlóan feltételes módú sor. „Az igazit beszélni, azt úgy sze rettem volna...” „» Egyetlen « ”, a folytatás: „Ez a világ. Ilyen.” Az alábbi idézethez nem fűz kommentárt, mert nem kell: „Hogy ríttam volna gyáván: emberek! és kegyetlen Ordítottam vón: gyilkos! téboly! nem igaz semmi!” (A nyomaték kedvéért írja tovább, miszerint Pilinszky Apokrif jére asszociál; s a fejezetet egyetlen szűkszavú jelöléssel zárja le: „A vers.”). Ez az értelmezési ajánlat a versekhez fűződő viszonyt érzékelteti, azért is talált rá Tandori erre a versre, mert emögé rejtőzve képes a maga költőiségéről szólni, anélkül, hogy erről beszélne; olyan azonosulási lehetőséget fedezett föl, amely saját különállását fogadtatja el. Szép Ernő verse vissza-visszatér Tandori pályáján, mint az önmagáról való beszédet kiváltó szöveg, az idézés, az utalás lehetővé teszi, hogy lemondhasson bizonyos közvetlenségekről. „Félek néha, a magam » vízjele « adja (paramétereim adják, bocsánat), hogy nekem a mindennapi imamalmom ez a vers, már a nekem kellő szakaszai. De hát nehezen tudom elképzelni, hogy ennél jobb » létköltészet « létezne.” 27 (Az általam följebb írtakat nem gyengíti, hogy az elbeszélő nem adja föl értelmezőiválogató „én”-jét, hiszen Szép Ernő versének nem minden sora, nem a halványabbra sikerültek kiegyenlítődése a versegészben, az, amit mintha vezérfonalként használna. A „nekem kellő” igencsak határozott életmű-szervez ( őd ) ésről árulkodik, a szuverén választás jogának fenntartásáról. Arról ugyanis, hogy azt emeli át a maga értelmezői-köl-27 Nem Babits, Kosztolányi és Ady ellenében rajzolódik ki a Tandori-életmű Szép-Ernő-portréja. A modernség évtizedeiben elmagánosodó, a Kosztolányi által elveszített, majd a Hajnali részegség ben újra föllelt „égi”ről töprengő, az eföldi itthonlét fenyegetettségét félhosszú versben köréíró, elégizáló tónusú vers-hangzatait megszólaltató költőt visszhangozta Tandori a maga kései modern – deretorizáló – előadásával. „Nincs igazi történés-ideje az ő reményének, valahogy mindig pusztulás-ideje van itt annak, s az ilyesmivel nem szívesen élnek együtt az emberek. Gondolom én: kicsit az ő szellemében.” Költészetregény , 79.
