Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Biernaczky Szilárd: Életrevalók (Horváth Ernő Zoltán: „Életrevalók”. Híres fogyatékkal élő emberek és alkotásaik)
125 Biernaczky Szilárd Életrevalók (Horváth Ernő Zoltán: „Életrevalók”. Híres fogyatékkal élő emberek és alkotásaik) Különös könyv látott napvilágot ebben a járványproblémákkal telített év végi borongós télidőben. Horváth Ernő Zoltán soproni kötődésű, jelenleg Budapest és Sopron között ingázó gyógypedagógus egy olyan kísérletre vállalkozott, amelynek mindeddig még tudomásunk szerint nincsen párja a hazai művelődés történetében. Huszonegy portré megalkotásával azt kívánja olvasói elébe tárni, hogyan lettek fogyatékkal élő emberek a régi, a régebbi vagy az újabb kultúra különféle színterein, példájukkal általános megerősítést is sugározva, kiválóságok: életrevalók , ahogy a kötet szerzője a mű címében megjelöli. Azt mondhatnánk, vallástörténettel kezdődik a bemutatások sora, hiszen Mózes alakja elevenedik meg a bibliai történelemből elsőként. Az a Mózes, aki a hagyományok szerint izzó széndarabokat helyezett a szájába, hogy legyőzze dadogását. S hogy így váljon az ókori zsidó nép nagy jelentőségű vezetőjévé. Már az első bemutatás során feltárul az a végül is igen hatásos szerkesztési technika, amelynek a lényege, hogy mintegy szabad asszociációk útján épül fel a sosem túl hosz szúra fogott bemutatás. Így a Mózes különleges történeti-vallástörténeti szerepét feltáró elemzések során eljutunk Michelangelo világhíres szobráig, majd Sinkovits Imre Nemzeti Színház-beli Mózes-alakításáig. (Akár Kodolányi Égő csipkebokor című Mózes-regénye is idézhető lett volna ezúttal...) Démoszthenész dadogása az én időmben még szinte gimnáziumi tananyag volt, jobb történelem- és irodalomtanárok nem győzték akár nevelési célzattal is emlegetni e dado gását legyőzni képes híres ókori szónok esetét. Horváth Ernő ezúttal is nagy ugrással állít párhuzamot a portré főszereplője mellé: a két Őze, Lajos és fia, Dávid küzdelmét és maradandó színházi teljesítményeiket mutatja be (utóbbi rendezőként és színházigazgatóként is nevet szerzett magának). Az idősebb Őze gyermekkori szenvedéseinek feltárásával a fogyatékkal élők társadalmi helyzetének kérdésköre is felmerül – nem is említve, hogy Őze felidézi egy nagyszerű tanára emlékét, aki meg majdnem vak volt, sokdioptriás szemüveggel is alig tudta elolvasni az osztálynévsort. Meghatóan szép interjú kapott utóbb helyet a kötetben Őze Áronnal, amely híres dadogók felsorolásával és az iskolában ugyancsak gúnyolt Bruce Willis alakjának felvillantásával zárul. A kötet szerzőjének telitalálata, hogy nemcsak a dadogó szónokokat, színészeket, vagy utóbb az élete utolsó korszakában megsüketült zenész Beethovent veszi célba, de megpróbálkozik azzal is, hogy szembenézzen, mit is jelent Francisco Goya (1746–1828) mint festő számára a 35 évnyi süketség életének későbbi szakaszában (egészen pontosan 47 éves korától kezdve 35 éven át). Goya esetében az asszociációs melléklet a magyarországi Goyaképek sorsáról nyújt rövid tájékoztatást, miközben, illetve ezt megelőzően a nagy festő saját betegségével való küzdelméről igen sokoldalú kórképet fest a kötet szerzője.
