Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Boldog Zoltán: Irodalom kocsmanyelven (Háy János: Kik vagytok ti?)
125 van szó, addig Háy János szépíró. Ő tehát nem a „mi kutyánk kölyke”, maradjon csak a kaptafánál – gondolhatják. Miért ne beszélhetne más is alkotókról és a művekről, mint a szakirányú végzettségű kutatók? Miért lehetséges egyáltalán az az elitista hozzáállás, amit például a Magyartanárok Egyesületének elnökétől és fiatal irodalomtörténészjelöltektől olvashatunk, akik lefitymálják Háy gondolatait? Miért ne mondhatná el és jelentethetné meg bárki az irodalomról szóló véleményét? Elképzelhető, hogy akik eddig Háy János valóban nem túl szerencsés alcímű kötetét (Kötelező magyar irodalom ) fellapozták, elsiklottak volna a bevezető írás felett? A könyv ugyanis a Morzsamagyarok hazája című novellával kezdődik. Ez nagyrészt arról szól, hogy a magukat országukban hazátlannak érző magyarok az Istenhez fordulnak, aki azt javasolja nekik: olvassanak, a könyvekben megtalálhatják saját magyar hazájukat. Ez a novella egyrészt a történet egyik morzsamagyarjának pozíciójába helyezi a kötetbeli szövegek szerzőjét, aki hallgatott erre az isteni parancsra, és olvasni kezdett. Ezzel kapcsolatos élményeit rögzítette a bevezetőt követő esszékben. Megkockáztatható tehát, hogy a fikció terében kezdődő vaskos könyv erősen kötődik, sőt ki sem lép a bevezetőben megnyitott fikciós térből. Ebből a szempontból az ezt követő esszékben (vagy inkább esszénovellákban) az is megtörténhetne, hogy Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor vagy Jókai Mór nyolcvanévesen akadémiai nyugdíjból él egy budai villában. Miért ne írhatna le valaki ilyet a szépirodalom felnőtteknek szóló játszóterén? Háy János azonban nem akar ilyen merész állításokat tenni, sőt kifejezetten visszafogott. Ő annyit kísérel meg, hogy a szerző személyiségének kontextusában újraolvasson bizonyos műveket. Az esszé műfaja és hagyománya pedig feljogosítja arra, hogy olyanokat is mondjon, amiket egy irodalomtörténész a szakmai hitelessége miatt nem írhatna le. Így Háy János nem elvesz, hanem hozzátesz az irodalomtörténethez, mert azon kívül mozog, és mivel kívülálló („nem a mi kutyánk kölyke”), ezért bármit mondhat. Szépíróként meg pláne. Viszont íróként osztogat néhány tövist a bölcsészeknek, és a vele szembeni dühnek akár ez is lehet a kiindulópontja: „Gyanítom, egy átlagos mai író, már itt, a kassai meg próbáltatások során elbukott volna, lemondva így a szép jövőről, számos sikerkönyvről és külföldi ösztöndíjakról, hisz egy mai bölcsésznek nemhogy a zárat feltörni, de a szoba falába egy szöget beverni is héraklészi munka.” Látható, hogy az irodalmi szakmának van is oka a sértődésre, hiszen a könyv meg is sérti őket. Máshol konkrétan az irodalomtudósok kapnak egy kis fricskát: „Olyan az irodalomtudomány, mint egy megcsalt feleség, aki minden apró információban a vélt igazsága bizonyítékát látja.” De ami minden biztosítékot kiver, hogy Háy nem kizárólag szépíróként szólal meg, hanem olvasóként. Az olvasó pedig végképp maradjon csöndben, legfeljebb írjon naplót vagy blogot, de ne ártsa magát a gondolkodók dolgába – ezt sugallja a kritikai reakciók egy része. Háy minden szemtelensége ellenére sokszor segít abban az olvasónak, hogy inkább a fikcióhoz közelítse kötetbeli írásait, ne pedig a tanulmányhoz. Például a Bornemisszáról szóló részben a következőképpen fogalmaz: „Oly mértékű volt a pusztítás, hogy szinte érteni sem lehet, azt a hatéves kisfiút, aki e szöveg főszereplője,
