Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fried István: Forrás-évfordulón – nem csak a Forrásról
28 hagyományértelmezésével, a licentia poeticának új jelentéseket kölcsönözve, a poétai mezőt kitárva a végtelennek, végiggondoltatva a magyar líra fordulatokban gazdag periódusait, Kovács András Ferenc a magyar és a világirodalomból hiányzó, bár potenciálisan mégis ott rejtőző költők hangjait csendítette meg, átértelmezve zsoltárt és gyermekverset, erdélyi – panaszos és játékos – mondást, dolce stil nuovot, antikvitást és század-/ezredvéget, Calvustól Asztrovig, Lázáry René Sándortól, Jack Cole-tól Ungerettóig, nemzetközi egér-szimpóziumig, miközben eleitől fogva (nemegyszer: eleinkből fogyva) Kovács András Ferenc maradt – KAF-álarcban, közéleti visszásságok vitriolos szóvá tételével „élen járva”. Nemcsak költőink voltak hívek a Forrás hoz, hanem a folyóirat is költőinkhez. Faludy György centenáriumáról kevés magyar folyóirat emlékezett meg, a Forrás igen, a Tandori Dezső nyolcvanadik születésnapja alkalmából fölcsendült kardalban a Forrás éneke is ott zeng. Az irodalomtörténet majd nyugtázza poétáink befogadás- és hatástörténetét. A Forrás bizonyára ott fog szerepelni a sűrű lábjegyzetekben. * * * 1991-ben kezdődött az én történetem (kalandom?) a Forrás sal, azóta tart, mondhatom, szünetet nem ismerve. Negyvennél többször töltöttem meg a rendelkezésre bocsátott oldalakat, reménykedve, hogy nem okoztam túl nagy károkat. Nem sorolom föl, mi és ki mindenről írtam, Faludyról is, Tandoriról is, mániámról is, megbízásból is, világirodalmi kalandozásaim köszönnek rám vissza a folyóirat évfolyamaiban tallózva. És természetesen Katona József, Petőfi Sándor, Jókai Mór (ez utóbbival az abszurd határáig hatoltam el), konferenciákon láttak vendégül, Katona Józsefről és Németh Lászlóról, valamint – mint említettem – Orosz Lászlóról szólva. Az 1991-es első találkozás óta fokozatosan megbarátkoztam a folyóirattal, szerkesztőivel, előbb teljesen hivatalosan, utóbb igazán barátilag találkozva velük, megvitatva közös témáinkat, bajainkat, örömeinket, olvasmányainkat. Az értekező próza művelőjének is szüksége van arra, hogy értő-baráti kezek szerkesszék műveit, de szüksége (volna) törzskávéházra, mint hajdan a szerzőknek, társszerzőknek, kritikusoknak. A törzskávéház volna második/harmadik otthonuk. Az évek során, s így szerencsésnek mondhatom ezen a téren magamat, törzskávéház helyett, második/harmadik otthonul folyóiratok jutottak, ahová szívesen küldök anyagot, ahol immár nem közömbös látogatóként fogadnak. Az egyik efféle otthon a Forrás lett, a folyóirat és székhelye, jelenleg Kecskemét Kápolna utcája. Ahol szívesen vagyok együtt másokkal. Ahol azt érzem, értjük egymást. Nem mindig vagyunk-lehetünk azonos véleményen, de akkor is (vagy éppen azért) a kölcsönös megbecsülés irányítja mondatainkat. Most kellene valahonnan előhúznom (honnan?) egy nagyon frappáns („ütős”— ahogy ma mondani szokás) befejezést, csattanós zárómondatot. Egész úton hazafelé azon gondolkodám; de az égegyadta világon semmi más nem jutott eszembe, csak ennyi, Füzi Laci, Pintér Lajos, Bosznay Ági és mindenki, akit illet. Köszönöm … Szeged–Budapest, 2018. október-november
