Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (III. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
54 elolvastam. A könyvtár mellett volt a színház, életem első színháza. Bérletet váltottam, rendszeresen járogattam az előadásokra, de a színházat nem tudtam igazán megszeretni, mert az előadások késő este értek véget, a kollégium kapuját addigra már bezárták, a szomszédos fatelepre kellett beugranom egy magas vaskerítésen keresztül, onnan egy magas téglakerítést kellett megmásznom, hogy bejussak a kollégium udvarába, és ilyenkor összekoszoltam egyetlen öltönyömet, amelyet azután napokig tisztogattam, hogy szombat este elmehessek táncolni a gimnázium dísztermébe, ahol gyönyörű lányok ültek a fal melletti padon, és várták, hogy táncra kérjük őket. A sors iróniája folytán később magam is színházigazgató lettem, nekem kellett épületet szerezni az újvidéki magyar színháznak, ez sikerült is, hosszas előszobázások és megalázkodások után, akkor éreztem igazán, hogy milyen ingatagok a kisebbségi művelődési intézmények, közben börtöntörténeteket is hallgattam, amelyek szintén a kiszolgáltatásról [!] szóltak, mindezek alapján írtam meg a Börtönről álmodom mostanában című regényemet. Nemrégen Szabadkán voltam író-olvasó találkozón, az olvasók közül valaki e regény kapcsán látnoki tehetségemet dicsérte. Akkor jólesett a dicséret, később azonban nagyon elszomorodtam miatta. Maradjunk még Szabadkán a régebbi időkben. Befejeztem az ipariskolát, szakképzett géplakatos lettem, a szakmához nem volt semmi érzékem, viszont rengeteg könyvről tudtam mesélni. Akkor nyílt meg az újvidéki Bölcsészkaron a Magyar Tanszék. Oda akartam beiratkozni, de különbözeti vizsgát kellett tennem. Egy nyelvtantanárnő vizsgáztatott, az irodalom nemigen érdekelte, hagyta, hogy beszéljek, amiről akarok. Természetesen Jókai Mórról beszéltem, hosszan és okosan. A tanárnő alig figyelt rám, végül, azt hiszem, azért vett fel az egyetemre, mert véletlenül tudtam, hogy mi az ige-névszói állítmány. Az egyetemen rájöttem, hogy az írók is korlátolt emberek. Ezt megéreztem akkor is, amikor első könyvemet írtam, a Kétéltűek a barlangban címűt. Szabadkai élményeimet foglaltam össze, és közben éreztem, hogy milyen szűkös a tudásom. De ilyenkor Jókai Mórra gondoltam, aki meggyőzött arról, hogy az író ismeri az egész világot, mindenhez ért, és mindenről tud írni. A középiskolás évek Megkedveltem-e a szakmámat? 5 A napokban már két hónapja lesz, hogy diák vagyok a szuboticai ipariskolában. Lassan már teljesen megismerkedek az iskolában zajló élettel. Ami az iskolát illeti, ilyennek képzeltem el körülbelül már előbb is. Nem rettentett vissza az, hogy itt nehezebb, mint az elemi iskolában, hisz én tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy iskoláztassam magam, mivel lediplomálás után tovább akarok menni iskolába. Ami a szakmát illeti, meg vagyok véle elégedve, habár az első benyomás az volt, hogy itt nem sokat fogok gyakorlatilag megtanulni. De lassan belátom, 5 Kézirat a szabadkai középiskolás évekből. Megjelent: Magyar Szó Kilátó, 2017. augusztus 26–27., 25.
