Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Pomogáts Béla: A nemzethalál víziója (Egy Illyés Gyula-tanulmány előzményei és története)
39 Pomogáts Béla A nemzethalál víziója – Egy Illyés Gyula-tanulmány előzményei és története – Kölcsey Ferenctől Ady Endréig Vannak időszakai a történelemnek, amelyek szinte kilátástalannak tetszenek, az események, vagy éppen az „eseménytelenség” felszíne alatt mégis készülődnek a jobbító erők, amelyek azután szinte kirobbanva vetnek véget a tetszhalotti állapotnak, és indítanak el bátor és jótékony kezdeményezéseket. A magyar történelem szinte minden korszakában ismert ilyen fordulatokat, mondhatom: éppen a „nemzethalál” víziója volt az, amely ellenállásra, újrakezdésre, cselekvésre mozgósította a korábban szinte bénult állapotban vergődő nemzetet. Csak utalok arra, hogy ilyen tettekre és megújulásra mozgósító történelmi pillanat volt Szent István uralkodása, amely a keresztény Európa nemzetei között találta meg a nem sokkal korábban súlyos vereségeket elviselni kényszerült, és szinte a felőrlődés veszedelmének kitett magyarságot, IV. Béla uralkodása, amely a tatárpusztítás országos veszedelmével szembenézve kezdte meg a „második honalapítás” eredményes korszakát, Hunyadi János hadvezéri győzelmei és Mátyás király diadalmas uralkodása, amely az országot az európai nagyhatalmak körébe emelte. Bethlen Gábor erdélyi fejedelemsége, II. Rákóczi Ferencnek a függetlenségi háború vezetésében betöltött szerepe – és sorolhatnám tovább történelmünk felemelő és „megváltó” eseményeit. Ilyen történelmi újrakezdéssel találkozhatunk a magyar reformkorban, midőn Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos (és hogy írókról is beszéljek), Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond, Jókai Mór és a többiek bátorsága és tettereje mozdította ki Magyarországot abból a bénultságból, amely a tizenkilencedik század első két évtizedének nemzeti életét tartotta fogva, szinte azzal fenyegetve a magyarságot, hogy néhány emberöltő alatt el fog tűnni Európa népei közül. Ebben az időben vált általánosan ismertté a német történelembölcselő: Johann Gottfried Herder nevezetes jóslata, amely a magyarság lehetséges végpusztulásának rémképét vetítette a máskülönben is súlyos aggodalmakkal küszködő magyar értelmiség lelki szemei elé. „A magyarok vagy madzsarok – olvasom a filozófus számunkra igen kemény ítéletet megfogalmazó szavait – az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finnugornak), amely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már a nyelvükkel is alig találkozunk.” Ez a történelmi „jóslat”, amely a tizennyolcadik század végén közreadott Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (azaz Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) című nagyívű áttekintésben olvasható, mégsem ejtette kétségbe, inkább mozgósította a kor magyar értelmiségét – így Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt és Széchenyi Istvánt, és igen ösztönző módon járult hozzá ahhoz, hogy a nemsokára beköszöntő „reformkor” történelmünk egyik leginkább eredményes korszaka legyen. Csak néhány irodalomtörténeti példára hivatkozom. Kölcsey Ferenc költészetében, például a Zrínyi második éneke című, tragikusan sötét költői látomásban ugyanúgy tetten
