Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 1. szám - Lengyel András: A „tizedeltető” Lukács György (Egy politikai folklór-szüzsé történeti hátteréhez)
szervezete volt, hanem - horribile dictu! - egy genezisében és szerkezetében teljességgel heterogén, inkább a bomló régihez, mint a teoretikusan anticipált s önmagát megszervezni próbáló újhoz tartozó szerveződésnek kell tekintenünk. S benne a „rendőr elvtársak" szerepe is nemcsak azért érdekes, mert a legtisztább, mondhatnánk, ideáltipikus formában képviselték az „új" viszonyok közé önmagát átmenteni próbáló régit, hanem azért is, mert a „régi" normák szerint is negatív szerepet töltöttek be: gyáván megfutottak. S velük szemben nemcsak az önmagukat valami új entitásként meghatározni próbáló, de a régi világ öntőformáiban megképződött, s olyanként egzisztáló „terroristák" álltak, hanem az újként föllépni próbáló világhoz semmiképpen nem tartozó, de addigi életük „természetes" kereteit az előtörténet durva anomáliái miatt elvesztő, etnikai és szociális létükben megrendült „székelyek" is, akiket a hazátlanná válás fenyegetett. Bizony, tetszik vagy sem, de nem az antikommunista sztereotípiák szerinti alkalmi koalíció volt ez! (Semmiképpen nem véletlen azonban, hogy még évtizedekkel később is „élt" ennek az alkalmi szövetségnek a nyoma. 1951-ben, a kitelepített Verbőczy Kálmán érdekében Lukács támogató nyilatkozatot adott, hangsúlyozva, „hogy Verbőczi Kálmán, mint az úgynevezett székely zászlóalj parancsnoka egy ideig az én hadosztályom (mint a Sárói-Szabó- féle önálló dandár [...] része) működött. Ez idő alatt nemcsak megbízható és kötelességtudó, hanem rendkívül bátor parancsnoknak bizonyult, aki kritikus időkben, például a Tiszafüredi hídfő kiürítése alkalmával hidegvérről és elszántságról tett tanúbizonyságot." [ÁBTL 3. 1. 5. 09975/3. 230. föl.]) Lukács pedig, az antikommunista retorika érvkészletével ellentétben, Poroszlón valójában maga is ambivalens szerepet töltött be. Kényszerűségből, jobb híján, önmagával is ellentétbe kerülve a „régi" gyakorlatot vette át és folytatta, olyasmit csinált, amivel, mint teoretikus, legalábbis szemben állt, s aminek megváltoztatására törekedett. Ez valódi ellentmondás, utólag sem simítható el. De, s ez végképpen nem illik bele az antikommunista retorikába, menet közben éppen ő volt az, aki - mint kiderült - enyhített az átvett gyakorlat brutalitásán. (Harminckettő helyett „csak" hat kivégzendőre szűkítve az eljárást.) Ugyanakkor, s ez is szignifikáns része a történetnek, a poroszlói esetet „elítélő" (voltaképpen a saját céljaira fölhasználó) megtorló hatalom, a „büntető igazságszolgáltatás" szerepében föllépve, nem végezte el még a történések hozzávetőlegesen pontos rekonstrukcióját sem - s úgy ítélkezett. Ám a cselekmények jogi (át)minősítésével, inadekvát módon, az eseményeket kriminalizálta. S ezzel, egyáltalán nem mellékesen, a maga részéről is erőszakosan lezárta a társadalmi önkorrekció lehetőségét és folyamatát, a változtatni próbálókat pedig - általánosító, univerzalisztikus érveléssel - stigmatizálta. Igazságszolgáltatás helyett a fölbomló és súlyosan deformálódott rendszer restaurációjának indirekt igazolását adta. A poroszlói eset tehát, ha tárgyszerűen rekonstruáljuk, nem, vagy nemcsak Lukács Györgyöt „kompromittálja", hanem magukat a hajdani s mai stigmatizálókat is. Az viszont tény, ez az eset (is) felhívja a figyelmet a modernitás viszonyai közepette realizálható történeti cselekvés mélyen antinomikus természetére. S ennek az összefüggésnek az érvénye alól így vagy úgy sem a viszonyokat rögzíteni, sem a viszonyokat megváltoztatni akarók nem vonhatják ki teljesen magukat. Maga a lehetséges cselekvés szükségképpeni szerkezete és dinamikája feloldhatatlanul ellentmondásos. 90
