Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)
Érdekes, sőt fontos, bár nem novellaszerűen elbeszélt emlék az Ismerősök. A cím alapján azt várnánk, hogy a szövegben egykor volt hús-vér emberekre, Ignotus személyes „ismerőseire" történik emlékezés. Néhány rövid utalásban ilyen ismerősök is fölbukkannak, nem is akárkik. Cervantes kapcsán írja, hogy vele „már spanyol anyanyelve miatt sem beszélgethettem az életben úgy el, mint igazában Jókai Mórral, mikor asztalánál kenyeréből ettem, vagy Ady Endrével, mikor asztalomnál a boromból együtt ittunk. Nem mintha túlságosan kedvelném a költőembereket: Jókai ugyan a legmegejtőbb emberi lény volt, ki férfiban valaha e földön járt - de már Adyval volt némi baj, hűtlensége és, alapjában, humortalansága miatt - a csupa ideg gnóm, Kiss József ha mégúgy szeretted s mégúgy bámultad lebegő magas művészetét: rikácsoló hangjával s amint egyre s mohón és fukarul résen állt, nehogy bár majd síron túl is megrövidüljön hírnevében, hódolójának is idegeire ment, Vajda János pedig, a genie, az ő összecsíptetett oroszlánszemével s megfelelő állatkerti szagával egyenest lélegzetedet vette el." A szöveg azonban elsősorban nem róluk (vagy társaikról) szól, hanem a betűk révén megképződő irodalmi ismerősökről. Egy-egy irodalmi mű egy-egy figurájáról, például Dickens „Mr. Pickwick"- jéről, vagy - egy másik írótól - „Falstaff lovag"-ról. S ezekről a szövegben, betűk révén megképződő ismerősökről Ignotus néhány, részben személyes preferenciáiról árulkodó, részben általánosítva is érdekes összefüggést tesz hozzáférhetővé. Jókai Kárpáthy Zoltánjáról például ezt írta: „Kárpáthy Zoltán, a gyermekifjú, ki szépségre Alkibiadesszal s Nagy Sándorral, bölcsességre Solonnal, erényre Sokratesszel, tudományra Pythagorásszal veszi föl a versenyt: mióta Jókainál először találkoztam vele, mindenkorra egybenőtt gyermeki vágyálmommal, hogy őhozzá hasonlítsak - véremnek része lett, agyvelőmnek, magam után való honvágyamnak... s ha a mai fiák közt egy-egy különösen sikerültre akadok: menten Kárpáthy Zoltánra emlékeztet, s egyben szívembe is vág, mint valamely s akkor nem viszonzott gyermeki hajlandóság utósajgása." Az olvasmány- élmény élővé válásának demonstrálása ez. S kicsit több is. Egy lelki mechanizmus leírása. „Török nők, orosz emberek, franciák, angolok, rómaiak - egypár német, sőt norvég is, kiket a művészet, mely a hideg tintát meleg vérré válatta bennük, vagy mert természetük vág az enyémhez, feledhetetlenné lett számomra s emlékezetük elvegyül a valóban éltekével s találtatokkal... Holt barátnőm, ki már rég por és hamu, s kinek szeme a fiáéból még olykor rámnéz: testiebben suhant-e át életemen, mint a lőcsei fehér asszony, vagy a csudaszép szultánlyánya? Vájjon a kép, ahogy valakit ismeretlenül elképzelünk: nem ugyanúgy valóság-e, mint mikor aztán megismerkedünk vele, vagy arcképét látjuk?" S az irodalmi figuráknak ez az olvasó élményében való megelevenedése, személyes ismerőssé válása csak az egyik eset. Ennél Ignotus továbbmegy. A „költők, még ha nem is találkozunk velük élve, módot adnak rá, hogy összeismerkedjünk velük. Belelátunk lelkűkbe úgy, mint műhelyükbe - amit kimódolnak, nemcsak teremtményeiket, de magukat is megkedvelteti - amit két lábra állítanak, az mind csak kivetített vallomás... valójában nem tudunk másról beszélni, mint magunkról, s minden figurában, ki a költészetből az olvasó szívébe záródik, annak személye is megnyilatkozik előtte, ki e figura megalkotásában élte ki magát. Zene iránt süket, kép iránt vak talán lehetek, de könyvet nem tehetek le kezemből, hogy képem ne maradjon arról, aki írta. Hát még ha a képet egyenes közlés is kiteljesíti: naplók, levelek, vallomások, kortársak tanúskodása! S kivált ha olyan önmaguktól megszállott lelkek, mint Byron és Stendhal, ezt az énjüket száz külön figura áttételében csillogtatják - vagy olyan megállapítóak s talpraállítóak, mint Hebbel, magukról vesznek föl látleletet s önmagukat vonultatják föl! 55
