Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Németh Ákos: Világos pillanat
botrányszerző könyvei jelentik, melyek felkeltik ugyan az írótárs érdeklődését, kezdeti kíváncsisága azonban hamar csökken, nemsokára már csak esti altató gyanánt lapozgatja őket. Sokkal élesebb „Az üzem"-ről, azaz a Montparnasse irodalmi kávéházainak egyikéről készült pillanatfelvétele, mely a fázó, háború utáni Párizs életének minden nehézsége ellenére a szerves, eleven irodalmi légkör továbbélését mutatja. A magyarság és a magyar irodalom helyzetét Európában mindennek ellenére rendkívül hasonlóan érzékeli a két útirajzíró. Illyés ennek során utal is Máraira, aki „a nemes, nyelvi »ázsiaiság«" titkában látja az elzártság fő okát.74 „Az álcázatlan valóság, amellyel számot kell vetnünk, az, hogy az irodalmi nagyvilág szemében mindmáig úgy ülünk itt Európa közepén, mintha soha egy kukkot sem ejtettünk volna" - állapítja meg.75 A közelmúlt sikertelen próbálkozásain végigtekintve lemondóan konstatálja, hogy fordítók újabb és újabb kísérletei fúltak érdektelenségbe, s ha egy-egy név időnként fel is keltette az értő körök érdeklődését, a magyar irodalom mint fogalom továbbra sem él a nyugati köztudatban. A személyesen régóta ismert francia írókból, költőkből ugyan nem hiányzik a segítőkészség, de mindez leginkább csak az ifjúkori jó barát személyének szól. A kultúrdiplomáciai küldetést teljesítő írónak ugyanakkor azzal is szembesülnie kell, hogy a magyar irodalom értékeinek ismeretlensége nem pusztán az írók belügye, hiszen - a békedelegáció vezetőjének szavait idézve - nem volt egy Thomas Mannunk, aki a tárgyalások idején kellő tekintéllyel szót emelhetett volna a magyarság érdekében. Ennek a következménye, hogy „[aj döntő órákban alig hangzott irányunkban rokonszenves hang.”76 A magyar szellem legfőbb alkotásainak visszhangtalanságával összefügg a magyar társadalom és a magyar értékek, nézőpontok teljes ismeretlensége a világban. Erre döbbenti rá a diákköri jó barát Tristan Tzarával folytatott hosszú vitája is, aki értelmetlennek, sőt károsnak tartja a Magyar írószövetség szlovákiai magyarok kitelepítése elleni tiltakozását. „Rajta mérhetem, a jóakaratúak felé is milyen iszonyú falat kell áttörnünk; milyen messzeségben, milyen kivetettségben élünk; milyen mélyre söprettünk arról a helyről, ahol most száz éve - 48 idején - álltunk nyugat tudatában" - összegzi keserű tapasztalatait a szürrealista íróvezértől távozó elbeszélő.77 Mindeközben az utazónak a szomszédos országok sokkal hatékonyabb érdekérvényesítő képességét is tapasztalnia kell, melynek fontos részét jelentik a kulturális kapcsolatok: a csehszlovák kormány a legnagyobb francia írókat, többek között Tzarát, Julien Bendát látja vendégül; Jugoszlávia új urát, Tito marsallt pedig Aragon személyes jó barátjaként tartja számon. Illyés naplójában, 1947. január 14-i keltezéssel némiképp tömörebben, szókimondóbban foglalja össze benyomásait: „Jelentéktelenebbek vagyunk, mint azelőtt. A jobboldal, amely becsült, elfordult, a bal nem bízik; jobban szereti a cseheket, románokat, szlovákokat. Tharaud? - nem kell. Tíz francia napilapnak van román belső munkatársa."78 Még a nagy katolikus író, Francois Mauriac szavaiból is az derül ki, hogy ő sem tudja Európa szellemi térképén elhelyezni a hozzá látogatóba érkező magyar utazókat, s valamely délszláv nép fiainak véli őket. Mindennél jobban jellemzi a kelet-közép-európai térség iránti nyugati tájékozatlanságot és mélységes közönyt, hogy a békeszerződés aláírásának napján az utazó kezébe kerülő párizsi újság Erdélyt - azaz Transsylvaniát - a közel-keleti Transzjordániával téveszti össze. 74 Uo., 366. 75 Uo., 365. 76 Uo., 419. 77 Uo., 330. 78 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946-1960. Szerk. Illyés Gyuláné. Budapest, 1987, Szépirodalmi, 173. 104
