Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 6. szám - Fried István: A „rejtélyes költő” – ahogy Németh László látta

E gondolatmenetet folytatva arról lehetne/kellene töprengeni, mennyire van jelen (és valóban jelen van-e) az esszéíró a maga esszéiben. Ismeretes, hogy a Nyugat egyik korai vitája Babits Mihály és Lukács György között30 részint az esszéíró előadásának homályossága körül forgott, részint, noha nem ily nyersen fogalmazva, arról a szubjektivitásról gondolkodtak másképpen, amely az esszét az ekkor sokaktól szenvtelennek tartott értekező prózától elválaszthatja, s a „művészet" felé közelítheti; Babits ekkoriban az angol (és a francia) irodalom felé tájékozódott, míg Lukácsot a német bölcselet, az osztrák és a német irodalom foglalkoztatta. S noha Babits sem tagadta meg esszéiben költő voltát, kifogásolta, miszerint Lukács „homályossága", előadásának „osztrákos" volta megnehezíti azt, hogy az olvasó eldöntse, valójában miről szól az esszé, amely így nem közöl ismereteket, nem ismerteti választott tárgyát. Az 1930-as esztendőkben természetesen nem ez a vita újult föl, inkább arra látunk sok példát, hogy az esszéíró nemzedékbe (utólag) soroltak közül ki-ki a maga módján fogja föl az esszé lehetőségeit, az esszéírás célszerű metodológiáját, hogy az esszé révén megképződjék az esszéíró személyisége. Aligha téveszthető össze (például) Halász Gábor és Szerb Antal írásmódja, vagy éppen Hamvas Béla és Cs. Szabó László esszéisztikája. Németh László az 1920-as esztendők végétől ügyelt a szakmaiságra is, előadásának egyénitettségére is. A szakmaiság megnyilatkozása egy irodalomtörténeti rendszer elképzelésében jelentkezett, egy olyan irodalmi sor felvázolásában, amely egy megtervezett irodalomtörténetnek, egy „vezéreszmétől" vezetett, következetesen végigvitt elgondolásnak megvalósulását ígérte.31 A fiatal Kazinczyról közzétett két tanulmányt egy Berzsenyi-kötet követte, és lényegében az életműnek erre a helyére illeszthető be a Katona-előadás. Hogy aztán Németh László mégsem „szabályos" irodalomtörténetet írt, noha fenntartását és elismerését egyként megfogalmazta Szerb Antal magyar irodalomtörténetéről, hanem irodalomtörténeti vizsgálódásaiban a „vezéreszmé"-je kijelölte nyomon haladt, s a „kisebbségben-létezés" ideájához kereste az irodalmi-irodalomtörténeti igazolást, ez erősen hozzájárult ahhoz, hogy téziseivel alternatív irodalomrendszert vázoljon föl, ugyanakkor nem mentette meg a túlideologizálástól. Németh László „irodalomtörténeti" megnyilatkozásaiban a műelemzések jórészt a háttérbe szorultak, helyettük egy talán kevésbé a szoros értelemben vehető irodalomtörténeti elképzelés lett olvasható. Katona

30 Fehér M. István: Der Nyugat und die Philosophie, in Wissen—Vermittlung—Moderne. Studien zu den ungarischen Geistes- und Kulturwissenschaften um 1900, hg. Csongor Lőrincz, Köln—Weimar- Wien 2016, 59-92. Noha a szerző mérlege a Babits-Lukács-vitában inkább Lukács „igaza" felé leng ki, némileg váratlan fordulattal úgy összegez, miszerint a Nyugat lehetőséget kínált különféle nézetek, irányzatok artikulálására, így az egymással ellentétesekére is. Lukács vitatott, A lélek és a formák című tanulmánykötetéről igen megértő, helyenként azonosuló ismertetést adott közre Ritoók Emma (Huszadik Század 1911, 11., 502-504.). Bevezetőben annak az esszének jellemzését adja, amelynek segítségével hangsúlyozza Lukács kötetének érdemeit: „Először szólal meg ebben a könyvben nálunk, olyan határozottan és erősen, amilyen csak művészi hit lehet, hogy a kritika nem közvetítés művészet és közönség között, nem magyarázás és nem szabály alkalmazás; a kritikus művész, akinek élményei vannak, melyek a saját formájukban művészetet jelentenek. És ezen a ponton dől el a kritika szubjektivitásának kérdése is. Ha a kritika tudomány, akkor szubjektivitása gyöngeség; ha művészet, akkor erő és lényeg." Babits írásai szerint nem osztotta ezt a nézetet, jóllehet vannak (tudományos) szakkritikái. Esszéi azonban vállalják a közvetítést, még ha „művészi" formájúak. Németh Lászlónak az 1930-as esztendőkben közölt esszéi a babitsi esszéhez formájukban közel állnak. Ritoók Emma nem sokkal később eltávolodott Lukácstól, ennek ideológiai (és személyes) okai voltak.

31 Lényegében ezt váltotta ki a Kisebbségben, majd az életműkiadásban Az én katedrám. Az irodalom- történeti kronológia alapján elrendezett tanulmányok irodalomtörténeti sort adnak ki, s egy „szabálytalan" irodalomtörténet benyomását keltik. Németh szempontrendszerében rendkívül következetes, az 1930-as, 1940-es években kialakított nézeteit, még ha a fogalmazást tekintve, enyhítettebb formában gondolta újra, és nem vonta vissza.

58