Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Darvasi László: Boszorkányok (Szeged, 1728)
Johannával együtt lesz a tűz martaléka. Az neki öröm, boldogság. Csak hörgött és vinnyogott, mint ezek a kutyák itt. És akkor te, Taligás, rángatni kezdted őket, még meg is ütötted a bolondot. Úgy ütöttél, mintha ő lennél te is. Az meg visz- szaütött. Csépeltétek, martátok egymást. Együgyű lettél te is, Taligás. Együgyű lettél az őrülettől. Hogy tud verekedni magával a butaság, Taligás! Végül ő megragadott, mint egy szalmaembert, igazán úgy. Csontjaid ropogtak, mint szélben a fák. Július a hajadat fogta, verte a fejed a taligába. Többször beleverte. Ordított a hatalmassá lett, véres szájával. Te vinnyogtál, Taligás, te is kutya lettél, te is recsegő fatörzs lettél. Aztán elájultál, mint egy üres zsák. Ők meg elmentek, mert taposta az ösvényt visszafelé a két poroszló újra, és ők követték azokat boldogan, táncoltak bele a tűzbe, a halálba. Azt mondod, Barbara, hogy Johanna is boldog volt? Azt hát, Taligás, válaszol igazán ártatlanul, olyan boldog volt, hogy a két szeme drágakő lett, és beletáncolt a halálába. Jól van, bólintok, s magamban is ezt mondom, csak még hozzáteszem, hogy nem így volt tehát. Barbara hazudik, mint a részeg kanári. Vagy csak mesél. Hazudik vagy mesél. Mindegy. Nem, egyáltalán nem mindegy. Mindenesetre nem félek. Keresek egy tuskót, leülök, igyekszem átgondolni a helyzetet. Nagy levelű, legyező alakú páfránylevelet szaggatok, a tégelyt gyorsan betakargatom velük, hogy Barbara kussoljon, ne zavarjon, azért még hallom, hogy a remegő zöld alól kisziszeg, dögölj meg, Taligás, pusztulj! A magasba emelem, jól megforgatom, hogy mindjárt a fenébe hajítom. Erre elcsöndesül. Törlőm az izzadságom, a vérem. Hangyák nyüzsögnek egy repedés körül, fölmásznak a csizmámra, a kezemet csípik. A taligám üres, vagyis vörösük benne némi hányadék, vér is lehet, meg persze visszaöklendezett bor, mindegy. A fejem irgalmatlanul hasogat, a fejbőröm több helyen szétnyílt, a vér a szememre, arcomra száradt, a halántékomból diók dagadtak. Sok dolog csodálatos, de az ember, nahát, ezt meg honnan vette Barbara?! Valóban mondtam volna neki? Nem emlékszem ilyesmire. Könyveimet, nyomataimat, a kéziratokat elvitték. Egyetlen könyvemre nem sikerül rátenniük a mancsukat, az most is itt van, és most már velem is marad. Megkopogtatom az oldalam, odaszíjaztam. Ő az enyém. Rendben. Hanem hogy megtaláltam ezt a két embert, Johannát és Júliust, talán hiába tettem. Talán már a fejüket vették, talán már elégtek. De ha nem égtek meg, akkor van még esélyem. Nekik van esélyük. Lehunyom a szememet. Félek. Megfogom végül Barbarát, emelem, a rongyaim közé gyűröm. Félek. Teszek néhány lépést, remeg a füst, félek. S ahogy rendesen, úgy most hasztalan keresgélek szavakat, hiába próbálgatom és méricskélem őket arra, amitől félek. A félelemnek nincsen szüksége a képzeletemre, nem kell neki. Tojik arra, hogy az évek óta tartó taligázásban, az évek óta tartó szóhordásban annyi mindent elképzeltem, s tettem aggodalom, kétség, a legkisebb zavar, tettem mértéktelenül és gátlások nélkül. Azt gondoltam, félhetek bármennyit és bárhogyan, a képzeletem akármi nehézségen átsegít. Ha kerülget valami rossz, azt képzelem, hogy a szavak betakarnak és megóvnak. Azt képzeltem, hogy a szavakkal vívok meg 56
