Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

élővilágból Egyed Irén tanárnő. Mire a vizsgázó némi töprengés, valamint hom- lokráncolás után kinyögi: „Hát... hát az emlőjük/' Egyetlen igazán kirívó esettel akadt dolgom esti iskolásaink kapcsán. Ez pedig akként kezdődött, hogy a soron következő vizsga napjának délelőttjén figyelmeztet az igazgatóm: „Lesz a katonák közt ma egy tiszt is. Ne sokat foglalkozz vele, engedd át." „De hát hogy kerül az ide, a bakák közé?" - kérdem csodálkozva. „Egyszerűen: rájöttek, hogy az érettségi bizonyítványa hamisítvány, sőt, még a nyolc általánosa sincs meg. Most le kell vizsgáznia nyolcadikból, aztán a sereg beíratja középiskolába. Ez a feltétele annak, hogy állása meg a tiszti rendfokozata megmaradjon." Dünnyögtem egy kicsit magamban, ám aztán rábólintottam: jól van, nem fogom sarokba szorítani. Délután sorra kerül aztán ő is a beosztottjai között. Nézem zubbonya vállán a rangjelzést, valóban tiszt, méghozzá főhadnagy. Nekem magyarból kell levizsgáztatnom. ígéretemhez híven irgalmat gyakoriok, s mellőzvén a sarokba szorító nyelvtani kérdéseket, feltételezett olvasmányai iránt kezdek puhatolózni: „No, főhadnagy elvtárs, mit olvasott mostanában, miféle könyvet?" „Hát, mostanában nemigen olvasgattam - ingatja a fejét -, kevés szabadidőm van ilyesmire." „És régebben?" „Hát régebben... akkor még inkább adódott." „Milyen szerzőktől?" „Hát... hát... magyaroktól. Meg szovjetektől." „Mondana néhány szót valamelyik íróról vagy költőről?" Néz, csak néz rám tanácstalanul. „Jókai Mór?" - próbálok lendíteni rajta, ám ő tagadólag rázza a fejét. „Arany János?" Fejrázás. „A Toldit nem olvasta?" „Nem, azt nem." Persze, hogy nem - villan át agyamon -, hisz épp ezért kellene itt számot adnia az általános iskolai anyagból. „Gárdonyi Géza?" „Az igen, az jó lesz" - derül fel az arca, mint aki földijére bukkan egy idegen városban. Némi megkönnyebbülést érzek: néhány percig végre nem nekem kell beszélnem. „Akkor hát mondjon valamit Gárdonyiról, az életéről." S ő nagy lendülettel rákezdi: „Gárdonyi Géza szegény munkás-paraszt költő volt..." „No, álljunk meg egy pillanatra! - szakítom félbe felszólalását. - Mi is volt Gárdonyi Géza apja?" „Bírósági ülnök!" - vágja rá szemrebbenés nélkül, szinte büszkén. „Jó, köszönöm, ennyi elég lesz" - s alig palástolt dühömben hatalmas elégtelent írok be neki a lapjára. A vizsgabizottság persze átengedte. A történetnek van még egy függeléke, „magyarán" appendixe: néhány hét múlva busz híján gyalogszerrel baktatok az Örkényi állomásról hazafelé Pusztavacsra. Benn járok már jócskán az erdőben, amikor elhúz mellettem motorkerékpáron az én főhadnagyom. Észrevesz, lefékez: „Tanár úr, hazavigyem?" - kérdezi hátrafordulva. „Nem, köszönöm - felelek vissza neki -, gyalog sincs már messze."

Pusztavacsi második tanévem alatt gyakrabban utaztam erre-arra, mint annak előtte. Ennek egyik oka az volt, hogy 64 őszétől kezdve ismét egyetemi hallgató lehettem, s levelezőként rendszeresen meg kellett jelennem Debrecenben a konzultációkon, valamint a félévi meg év végi vizsgákon. Ez esetenként akár többnapi távollétet jelentett. Szerencsémre a Szüleimnél mindannyiszor meg tudtam szállni, így a költségeim nem haladták meg a félárú vasúti jegy árát, sőt egy kis hazaviendő ezzel-azzal mindannyiszor még el is láttak indulás előtt. A többi utazás nagy részére irodalmi célzattal került sor: hol egyedül, hol pedig másokkal együtt meg-meghívtak estekre, író-olvasó találkozókra, irodalmi rendezvényekre. E meghívások egyike aztán sorsdöntővé vált számomra, számunkra.

21