Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 10. szám - Szilágyi Zsófia: Ismerős idegen: A nyolcvanéves Ferdinandy Györgyről
Szilágyi Zsófia Ismerős idegen (A nyolcvanéves Ferdinandy Györgyről) írók nyolcvanadik születésnapjának köszöntésére, szerencsére, egyre inkább vannak formuláink: találhatunk példát arra, miként lehet megszólalni meghatottan, irodalomtörténeti távlatból, az életművet értékelve, és így tovább. Igaz, a huszadik század eleje-közepe még nem bővelkedik effajta szövegekben, nálunk tolsztoji pályák nem nagyon vannak: különös belegondolni, hogy 79 évet élt irodalmunk talán leghíresebb „aggastyánja", Jókai Mór, miként generációja „nagy öregje", Füst Milán, akinél hallgatott órát Ferdinandy György is, és akinek Látomás és indulat a művészetben című kötetét magával vitte a trópusokra. Mostanában viszont, csak a közelmúltig menve vissza, ünnepelhettük a 85 éves Sándor Ivánt, illetve, hogy olyanokat emlegessek, akikkel Ferdinandy gyakran bukkan fel egy névsorban: betöltötte a nyolcvanat nemrégiben az úgynevezett „nyugati magyar irodalom" két fontos alakja, Karátson Endre és András Sándor. Ráadásul, szerencsére, mindannyian aktív résztvevői irodalmunknak: az elmúlt egy-két év írásait tartalmazó Ferdinandy-kötet, az Álomtalanítás, idén jelent meg a Kortárs Kiadónál. Már az első bekezdésben elejtettem két olyan közhelyet, amely szinte, hogy ezzel a kicsit zavaros kifejezéssel éljek, a Ferdinandyról szóló írások talapzatára van vésve. Mintha meg sem lehetne említeni a nevét úgy, ha hozzá nem tesszük nyomban: nyugati magyar íróról beszélünk (tehát egy csoport tagjáról), ráadásul trópusi szerzőről (amilyenből nem sok akad irodalmunkban). Ebből a különös ellentmondásból, a Ferdinandyról gondolkodást fogva tartó klisékből indulnék ki ezúttal. Azért is merem ezt megtenni, bármennyire csábít a nyolcvanadik születésnap arra, hogy összegzést adjak az életműről, esetleg meghatottan beszéljek az emberről, aki a művei mögött áll, és akit tizenöt éve személyesen is ismerhetek, mert tanulmányt, monográfiát, személyes hangú köszöntőt egyaránt volt már alkalmam írni Ferdinandy Györgyről. Azt a kérdést vetném föl tehát, miért nem tudunk még most sem kimászni abból a kátyúból, hogy egy szerzőt a lakóhelye szerint címkézzünk meg? Persze, tisztában vagyok vele, hogy a „nyugati" meg a „trópusi" nem feltétlenül földrajzi kategória - de talán nem is egészen irodalmi. A baj az, hogy a „nyugatiság" hangoztatásával éppen elszigeteljük az írót, és nem segítjük abban, hogy természetes egyértelműséggel legyen a magyar irodalom része. Miközben tehát a „nyugati" szerzőink azok, akiket leginkább a lakcímükkel (sokszor ráadásul egykori lakcímükkel, hiszen jó ideje Magyarországon él András Sándor, az év nagy részében pedig maga Ferdinandy is) határozunk meg, épp ők keresik az irodalomban elfoglalt helyüket talán legtétovábban. Nem véletlenül szerepel 2002-es, Ferdinandyról szóló könyvem egyik bevezető fejezetének mottójaként a következő idézet, az írótól magától: „Mindenesetre nagyon szeretném, ha már a helyemre raknának. Még akkor is, ha valahol a második-harmadik sorban állnék. A fal mellett..." 44
