Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Győri László: Egy kis Baudelaire

lennek nála: „...halavány ajakad / más nem csókolja, csak a sír férgei..." S a szörnyű borzalom: „Oh, lány, szemed (...) úgy tündököl, / Mint zordon éjben / Villám tüzénél / A hóhérpallos!"

„Holnap indulok Pestre, s onnan a külföldre. Megnézem a tengert... Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot és magát Béranger-t, a világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostolát. (...) Ő a világ első költője!" - írja Endrődről 1847. május 26-án Kerényi Frigyeshez úti leveleiben. A külföldi útból bizony semmi sem lett. Baudelaire Béranger-t tudomásul vette, de a mi legnagyobb sajnálatunkra nem becsülte semmire, nemhogy a világ első költőjeként tisztelte volna, még francia költőnek sem tartotta sokra. Jókai Mór úgy emlékszik vissza fiatal éveire, hogy „Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blanc-t, Sue-t, Victor Hugót, Beranger-t". Béranger-t! Kinek van igaza? Baudelaire-nek is igaza van, de Petőfinek is igaza van, az ő szempontja más, ő a szabadság költőjét nézi, aki nem az artisztikum, hanem a respublika résztvevője. Baudelaire az 1848-as forradalom idején vörös nyakkendővel ágált, fegyverrel a kézben, oldalán vadonatúj tölténytáskával, és azt mondják, így kiáltozott: - Akasszátok föl Aupick tábornokot! - Aupickot, nevelőapját, aki olyan gonosz, hogy nem hagyja elherdálni végső apai örökségét. - Akasszátok föl a királyokat! - írja Petőfi Sándor, ami azért valamivel több, még ha ez a vers nem is időtlen, örök emberi, lelki mélység hordozója.

„A költészet nem ismer egyéb célt önmagánál. Nem is lehet más célja, s egyetlen költemény sem lesz olyan nagyszerű, olyan nemes, olyan igazán méltó a költemény névre, mint az, amelyet csupán a versírás öröméért írtunk. Tárgya nem az igazság, hanem egyedül önmaga." Azzal a föltétellel, hogy önmaga is hordoz valami tárgyat, hogy a versírás öröme is méltó magaslatot foglal el az ember életében. Ha a versírásnak van öröme, bizonnyal van üdve a fordításnak is, mint ahogy Baudelaire vélte, amikor franciába oltotta Poe életművét. A fordítás magunkévá tétel, győzelem, de mi az, ha egy csatanyerés után ismét új küzdelemre indulunk? Tűnődés a régieken és öröm.

Illyés Gyula szerint: „Egyszer már lefordított verset ismét lefordítani olyan erőpróba, mely ha nem indokolja magát, valamiféle enyhe orgazdaság gyanúját kelti." Mindenesetre az itt következő három fordítás az én erőpróbám, az én ajánlatom.

A macska

Le chat

Dans ma cervelle se proméne

I.

Úgy sétál, járkál a fejemben, mintha otthona volna már, egy szép macska, egy tiszta báj miákol benne önfeledten.

40