Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 7-8. szám - Szakolczai Pál: "A titok az előrelátás képessége volt"

volt Gaborják József is, Burits Pál is, én magam is. 26-27 éves korunktól fogva már mi karoltunk föl másokat. Ezek közül azt mondhatnám, hogy mindegyik nagyon sikeres menedzserdöntés, vagy ahogy ma mondják, humánpolitikai döntés volt.- A jövőtervezés, amivel foglalkoztatok, belátható módon a mozgékony agyú, fiatalabb, kreatívabb generációk kezében volt jó helyen. Ez az ötvenes korosztályba tartozó vezetők konkrét felismerése volt, és hagytak benneteket szárnyalni, vagy keményen meg kellett küzdeni a lehetőségekért? Befogadó volt-e ez a közeg? Akár Gajdócsi, akár Romány, akár Horváth elfogadott-e tőletek újszerű ötleteket? Vagy a nagy ötlet mindig föntről jött? Egyszerű megyei tanács alkalmazott érvényesíthette-e az ötletét, ha az racionális volt?- Lehetett! És még egy mondat a lefele-felfeléről! Minket egyenrangúként kezeltek, különösen, amikor a szűkös források miatt több változatot kellett javasolni, hogy mi az, ami megépüljön és mi az, ami jó lesz később is. Itt is igyekeztünk mindig az alapellátáshoz közelebbi szintet kiválasztani. Mondok egy példát. Nem volt új építésű megyei könyvtár a megyeszékhelyen! Ez az itteni pályánk kezdetétől mindig központi helyen lévő kérdés volt, mindig benne volt az elképzelések között, mégiscsak nagyon sokára és nagy viták árán épült meg. Miért? Mert időrendben megelőzte például az akkor legmodernebb, saját beruházású, új megyei kórházunkhoz épített rendelőintézet. Pedig rendelőintézet volt Kecskeméten a városközpontban, csak túl korán megépült: még az ötvenes években, és hamar kinőttük korszerűségben, méretekben is. Akkor nagyon nagy érdemi vita volt, és úgy emlékszem, nem a tervhivatalokban, hanem a megyei testületnél döntöttek úgy, hogy nem vesszük ki a megyei könyvtár elképzelését a reálisan megvalósítható későbbi célok közül, de a kórház komplettírozása, egy nagy teljesítményű rendelőintézettel, mégiscsak sokkal fontosabb.

És a felfelé-lefelé kérdéséhez még egy adalék: sosem volt az, hogy magyarázat nélkül utasítottak volna el olyan fejlesztési kezdeményezést, ami nekünk jutott eszünkbe. Például ott van a Margaréta Otthon mint többfunkciós, akkor még egyedülálló szociális intézmény. Ennek az ötletét Csepeli István munkatársam vetette föl, és a megvalósításhoz ugyan tíz év kellett, de megvalósult. Csepeli István főmunkatársként ment nyugdíjba. Szeretném érzékeltetni, hogy akkor nemcsak a főnökeinktől, az akkori jó stratégiájú, jó kapcsolatokkal rendelkező vezetőktől származhattak ötletek, hanem azoktól is, akik ennek a végrehajtásában nemcsak parancsot hajtottak végre, hanem beosztottakként is kreatívak voltak. Tehát a fent és a lent az én fogalomkörömben nem nagyon létezett. Nem tudom hány, öt-hat vagy nyolc-tíz vezető lehetett, akinek a szigorúságára jobban odafigyeltek, mint alkotó eredményeire. Úgy hozta a sorsom, hogy teljesen beosztottként, alsó végrehajtó szinteken, az elemző és megalapozó munkában dolgoztam egy ideig, utána a hivatali, a politikai, a vállalati vagy a banki szférában már inkább vezetőként működtem. Persze, hogy az én nézőpontom is lehetett hibás, és mindig volt a kollégáim között olyan, aki elmélyültebb ismeretek birtokában segített korrigálni, az összehangolt, arányos tervváltozatot előterjeszteni. Nem volt olyan, hogy az agyagba döngöltek volna minket a fiatalságunk miatt. Az ellenkezője előfordult, hogyha felfigyeltek ránk valami miatt, akkor rövid idő alatt olyan vezetői felkéréseket kaptunk, amit nem lehetett visszautasítani.

Volt azért, hogy a nagy tőkés importot igénylő beruházásoknál a döntés - például a megyei művelődési központ, az új megyei kórház milliárdos beruházásánál is - egyedi jóváhagyást igényelt, mert az országnak olyan volt a tőkésdeviza-ellátottsága, hogy nem akármire lehetett engedélyt kapni. Ezek a döntések központi kézben maradtak. Voltak bizonyos korlátok. Javaslattevők lehettünk, de a szűkös anyagi források miatt jóváhagyást csak lassan szerezhettünk. Közismert, hogy ennek ellenére is kezelhetetlenül nagy deviza- adósságot halmozott fel az ország a nyolvanas évek végéig.

176