Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Mezey László Miklós: Hősök kapuja
a színes reflektorokkal megvilágított szökőkút magasba lövellő vízsugarát. Este moziba mentek, vagy valamelyik olcsó kisvendéglőben vacsoráztak, ott, ahol háziasán főztek, ahol ismerősökkel, évfolyamtársakkal mindig lehetett találkozni. Ilyenkor aztán egy-egy pohár bor, korsó sör mellett hajnalig beszélgettek. Nem akarták megváltani a világot, csupán tisztázni akarták egymás előtt önnön nézeteiket. Ezek a hajnali derengésbe nyúló intellektuális viták ugyanis leginkább arra voltak jók, hogy a maguk számára fogalmazzák meg hitvallásukat az emberről, a humanizmusról, az erkölcsről, politikáról, társadalmi rendszerekről, és persze az irodalomról, filmről, művészetekről. O az asztalon fogta a lány kezét, úgy magyarázott a társaságnak. A lány csaknem rajongó szemekkel nézett föl rá, úgy követte okos érvelését, körültekintő okfejtését. Sokat és sokszor vitáztak ezeken az éjszakai összejöveteleken, de csak ritkán indulatosan. Érv érvvel ütközött, és az asztaltársaság minden tagja ügyelt arra, hogy emberségében sohase bántsa meg a másikat, csak a nézeteit cáfolja. De még a hevesebb viták után is, az immár kelő nap fényében fürdő utcán a legnagyobb barátsággal váltak el. Aztán az álmosan pislogó lánnyal az oldalán elindultak valamelyikük albérlete felé. Diákszerelem volt az övék, de évek óta tartó, kipróbált, megbízható kapcsolat. Igazi társai voltak egymásnak. Olyanok, akik nemcsak egymásra néznek, de együtt néznek előre, a közös cél felé. Boldog volt. Boldog volt ebben a Tisza-parti városban. A felvételi vizsga előtt sohasem járt itt, de amikor ide költözött - a földes utcácskában levő kertes házba, albérletébe -, rögtön megkedvelte a várost. Főleg azért, mert pont akkora volt, ami neki megfelelt. Elég nagy volt ahhoz, hogy mindent megtaláljon itt, ami a civilizált, sőt értelmiségi életformához kell, de elég kicsi volt ahhoz, hogy átláthatónak, emberléptékűnek érezze. Egyszerre nyújtotta az élénk nagyváros és a nyugalmas kisváros benyomását. Ha akarta, „elveszett" benne, ha akarta, számos ismerőssel találkozhatott. Egyszóval emberközeli, emberarcú város volt. Onnan is tudta ezt, hogy hamar kialakultak a törzshelyei, így a bisztróban az ismerős pénztárosnő még hitelt is adott a legközelebbi ösztöndíjosztásig. De ismerős volt a sarki bolt fehér főkötős, terebélyes kiszolgálónője, a nagy könyvtár fekete hajú könyvtárosnője. Hamar otthon érezte magát, hiszen ismerőssé vált minden: az utcák képe, a zörgő sárga villamosok, a jó paprikás-fűszeres ételek és még az emberek ő-ző tájszólása is. Régies volt a város, de nem ódon. Soha nem érezte magát úgy, mint aki műemlékek között feszeng, de itt nem voltak szürke beton lakótelepek sem. Az egész város, amely a nagy árvíz után, az 1800-as évek végén épült újjá, olyan századfordulós hangulatú volt. Minden-minden őrizte a XIX. század végének, a XX. század elejének architektúráját, formavilágát. Még a nagy könyvtárban is ugyanazokon a polcokon keresgélt a kézikönyvek között, amelyhez egykor Móra Ferenc igazgató úr támaszkodott fehér öltönyében. Meg aztán a parkok, a pázsitos terek, a gondozott virágágyások, a Tisza-part sétánya, a múzeum előtti hatalmas szökőkút impozáns vízoszlopa - mind-mind 27
