Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Móricz Zsigmond naplói
testvérek, barátok, semmi sem imponált, mindent önmaga síkjára vetítve bírált el. Én csak lassan szoktam ehhez, de aztán remek módszer volt, és könnyű. Szempontokat kaptam és a legpompásabb kifejezéseket. írásaim csak halvány visszfénye az ő stílusának az életek kritikájában. A második szenvedélyesen vágyik a színpad után, s kitűnően érti a mesterségét. Az ítélete ösztönös színpadi dolgokban, csalhatatlan. Negatív, soha indító tanácsot nem ad, de az is óriási érték, hogy megvesztegethetetlen. Amaz [Magoss Olga] politikust csinált volna belőlem, mert ahhoz családilag hozzá volt szokva, ott mindent tudott volna, társaságot gyűjteni, vacsorát adni, s vitatkozni elvi dolgokon. Három ilyen kiváló nőt találni!!!" A naplók mostani kötete mindennek a visszája. Móricz, az ember a legdermesztőbb magányba fagyva jelenik meg: „Véghetetlen fáradtság. Oly rendkívül lehangolt voltam, mintha a sír, vagy a börtön fenyegetne. Ez így tart szombat este óta. Csüggedtség van bennem, zokogási vágy. Elrontott és megjavíthatatlan élet. Minden fáj. Fáj a más vidámsága, butasága, műveletlensége. Fáj, hogy egy életre van az ember bezárva és nincs menekülés. Fáj, hogy van valaki, aki más. Aki szabad és vége. Csak úgy folyik a testemben a bánat, csörgedezik, mintha a vér fekete bánatpatak volna." Mintha nem is az ország ünnepelt íróját hallanánk. Micsoda kétségbeesés jellemzi annak a magán oldalát: amit magában szenvednie kellett, hogy megszülessenek az ünnepelhető művek. A maga nemében megvannak Móricz „egypercesei" is. Idézzem a talán legszebb, legformáltabb szöveget. A kétségbeesés heroikus megvallását: „1/2 7. - Fél órája ébren vagyok, s e pillanatban belém ütött egy különös érzés: a magánosság rémülete. Hogy is van ez? Ilyen az ember? Nem szeretem az embereket, s vágyom utánuk. Rögtön unom őket, s magánosán nem bírok élni. Most hogy Mária nincs itthon - egész máig nem éreztem a híját, pedig erotikái vágy nincs bennem, társas- lény-magányt érzek. Nálam mindent az írás pótol. Számomra minden és mindenki írás-anyag. Csak addig érdekel, míg figyelem, aztán utálom. Az írás kedvéért képes vagyok kedvesnek, szépnek, vidámnak látni az embereket - ha már nem bírok dolgozni -, otthagyom, s unom. Nemcsak közönyös, de terhemre van, ellenszenves. Ha leülök a tornácon s elnézek Csepelig, megnézem a Dunát, milyen szép, a Lágymányoson zöld sziget van az idén stb... meg lehetne festeni, tollal persze. De arra gondolok, hogy nem, úgyse írok, nem érdemes, s akkor nincs kedvem tovább nézni. Ingyen. Felállók, bejövök, itt sincs senki, újra kimegyek nyugtalanul, mint a börtönben. Mi az ördögöt csináljak, ma eleget dolgoztam, bemenjek az Otthonba? Unom és elnöki szégyen zavar. Fészek? Festők, színészek, nem, á, nem. Más lehetőség nincs. Mással nem érintkezem. Egyetlen barátom sincs. Most írás közben töröm a fejem, hogy is van. Hátha van. Miklós öcsém, de őt se kívánom. Oly sikertelen az élete, s oly vidámat igyekszik játszani, biztosan úgy van, mint én. S no a felesége. Ezt aztán igazán unom. Annyira igyekszik a szám íze szerint beszélni, hogy művelet- lenségében elviselhetetlen. S rajtuk kívül aztán senki a világon. Nincs egy hely, ahova nagy ünnepélyes meghívás nélkül, csak úgy bemenni hajlandó volnék. Egyetlen barát nélkül lenni. Senki más barátom a világon, csak az íróasztal. No de hát nem bírom folyton, a homlokom kimerül. S úgy látszik, itt nagy baj van. Persze, Jankának mindenről beszélhettem, mindent megértett, és ha nem mindig érdekelte is, eltűrte. És mégis csődbe került az is. Uh, de rémes volna, ha most egy vazelinnal bekent nő bejönne. Mért rémes? Csak azért, mert semmi másról nem lehet vele szólani, csak szerelmi hangokat a vazelinbe csörgő archoz... 7. - Nem baj, majd meghalunk. (Egy fél óra eltelt az életből.)" Szuggesztív sorok, szinte átszáll a depresszió rám is (ha a recenzens lehet önmagára vonatkoztató: gyomorfacsaró kínná alakul), amint idemásolom ezt a remekmívű szöveget. Mert remek! 103
