Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Fehér Zoltán: "Ideki a hegybe felnőtt komlókoró": A moldvai csángó magyarok etnobotanikája
VII. kötetének Népi természetismeret című fejezetében található (Szabó László alapos munkája). A társadalomlélektan újabban az emberi tudatban - a jobb tájékozódás kedvéért - elkülöníti a mindennapi, a szakmai, az ünnepi és a fölösleges tudást. Az egyes növényekről szóló népi ismereteket azonban a skolasztikus kategóriák egyikébe-másikába éppen e könyv tanúsága szerint nem lehet beszorítani, valamint legtöbbjéhez olyan ismeretek fűződnek, amelyek egyszerre racionálisak (empirikusak) és irracionálisak. Ezért nem közöl táblázatot a szerző. Mint írja: a hagyományos tudás nem rendezhető tudományos szempontok szerint. (...) Ennek a tudásnak nem kategóriái vannak, hanem árnyalatai, fokozatai. A csángók népi növényismeretei között akadnak olyanok, amelyek minden gyakorlati haszon nélkül valók. Például: Afeltekeredő növények mind jobbról balra tekerednek, mert így dicsérik az Istent. (íme: a fölösleges tudás. Fölösleges?) Az 515 oldalas, puha kötésű könyv számos színes fényképet is közöl a bemutatott növényekről, felhasználásukról. Szerkezetileg hat fejezetből áll, amelyek közül a legfontosabbak a Bevezető tanulmány és az Adattár. Ezeket egészíti ki, és mintegy hitelesíti az Irodalom, a Tájnyelvi és köznyelvi növénynevek jegyzéke, A tájszavak magyarázata és a Településnevek című fejezet. A nép- (vagy nemzet-) karakterológia eléggé nehezen megfogható, ingoványosnak is nevezhető kutatási terület, hogy ne mondjam: tudomány. Sejtésem szerint azonban Halász Péter ebben a művében is a csángó magyar népiélek sajátosságainak (Lükő Gábor szavával: formáinak) megismerését szolgálja adatainak tömegével, hogy így magunk is gazdagodjunk. Azt a létezésmódot láttatja, ahogyan a moldvai magyar a leg magától értetődőbb módon benne él az őt körülvevő természeti világban, ahogyan anyanyelvével, tevékenységével meglelkesíti, testvérévé fogadja a fákat, növényeket, virágokat, burjánokat. Könyve Kodálytól vett mottója is erre utal: Nem elég tudós módjára, anyaggyűjtésszerűen „megismerni" az anyagot, azt „lege artis" feldolgozni, s lélekben talán idegennek maradni tőle. Emberileg is részesévé kell válni a hagyományoknak, s ezzel egy embercsoport lelki életének. (Más ez a felfogás, mint az amerikai szociálantropológiáé.) A szerző megállapítja, hogy A moldvai csángó magyarok életében sokkal nagyobb jelentősége van a vadon nőtt és a termesztett növényeknek, mint az állatvilágnak. (...) a növények a mindennapi táplálkozást, gyógyítást, az építkezést, a festést, a hiedelmeket, és nem utolsósorban a díszítést szolgálják. Mivel a termesztett növényekkel kapcsolatos ismeretek főképp a gazdálkodás technikájához tartoznak, ezekről csak nagy vonalakban beszél. Amikor a csángók véleményét olvassuk a vadnövényekről, mintha csak egy modem természetvédőt hallanánk, aki biológiai láncban gondolkozik, és nem ismer hasznos és haszontalan teremtményt. A csángók szerint is minden burján jó valamitől, de nem tudjuk, mitől. A moldvai magyarok természetismerete is romlik a modem idők hatására. (S nem pótolja ezt sem az iskolából, sem a rádióból, sem a televízióból, sem a helyi román értelmiségtől szerzett értesülés.) Ennek első jele, hogy elfelejtik az egyes növények nevét, vagy amikor többféle vadnövényt ugyanazzal a névvel neveznek meg. Gyönyörű régies növényneveink mennek így veszendőbe (sárig, őszivirág, gyertya virág, hozzámneérj, csombor stb.). Gondoljuk csak el, hogy nálunk a nyelvújítás korában művileg előállított növényneveket terjesztettek el, ahelyett, hogy felkutatták s elterjesztették volna a népi elnevezéseket. (Persze erre is volt példa.) De a Lúdas Matyi írója, Fazekas Mihály is nevetségesnek tartja a népi növényneveket. Moldvában az is előfordul, hogy a növény felhasználása még ismert, eredeti nevét mégis elfelejtették vagy románból vett kölcsönszóval nevezik meg. A román-magyar együttélés a gyógynövények felhasználásában is interetnikus hatásokat eredményezett, s érdekes módon itt a közvetítők a cigányok. Alapvetően kétféle helyen gyűjtik az étkezésre, gyógyításra vagy egyéb célra szolgáló növényeket: mezőn (erdőn) és a kertekben - írja Halász Péter. Szokás volt bizonyos (használható) „burjánokat" betelepíteni a mezőről a kertekbe. Az emberiség ősi gyűjtögető gazdálkodásmódjának elemei a mai vadon nőtt növények gyűjtésében vagy a gyógynövénygyűjtés gyakorlatában figyelhetők meg. Ehhez a csángóknak ma sem igen kell szerszám, kézzel szedik, esetleg „facskával", rossz metszőollóval, s tarisznyában, ölben hozzák haza. Halász Péter a gyógynövénygyűjtéssel kapcsolatos szabályok közül megemlíti a Szent György-nap előtt, pünkösd előtt, Nagyboldogasszony napján, napkelte előtt, délben, szótlanul előírásokat. Kíváncsi volnék rá, hogy ismertek-e a csángók olyan előírást ezzel kapcsolatban, mint Bátyán, hogy gyógynövényt csak olyan nő szedhet, aki „nem virágzik", vagyis kislány, 110
