Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Hajdu Péter: A szigetvári hős feltámadása (Mikszáth és az Új Zrínyiász)

dás elem mégis lehetővé teszi, hogy a múlt önmagában is megjelenjen. És ez a személyes jelenlét több dolgot is megmutat azon túl, hogy nagy autoritással nevezi hamisnak a rá való emlékezés tartalmát.

Az emlékezés ebben a közegben szükségképpen ceremoniális; nagy ünnepségsorozatot lehet szervezni Zrínyi tiszteletére (amit a fejezetcím szalmalángnak nevez), de nagyon kevés ötlete van a századvégi Magyarországnak arra, hogyan lehetne a megelevenedett történelmet a hétköznapokba integrálni. Nevét viselheti egy banktisztviselő, szívesen látja vasárnapi ebédjei attrakciójaként egy újgazdag polgár - és körülbelül ennyi. Minden más tekintetben azt várják tőle, hogy alkalmazkodjon a modem világhoz, legyen hétköznapi. A megoldás is az lesz, hogy egy enklávét biztosítanak az ő és vitézei számára, ahol a király személyes költségkeretének terhére középkori életet élhetnek. Csak kicsit unalmasabbat, mert minden hadivállalkozás tilos a számukra. A királyi kegyelem a börtönből szabadítja ki a hőst, de amit helyette biztosít a számára, az szintén bezártság: egy szép és kényelmes rezervátum. Bár a korabeli magyar elit éppen a történelmi folyamatosságra alapozta kivételezett helyzetének legitimitását, a regényben a történelemmel való kapcsolat illuzórikusnak bizonyul, múlt és jelen nem átjárható, a múlt legfeljebb zárványként maradhat fenn a jelenben. Zrínyi ugyan újra kirohan és újra meghal a regény végén (és újra angyalok szárny suhogása hallatszik, mint „az öreg Zrínyiász" végén), de nem az ellenség fő seregével és fővezérével áll szemben, csak „egy kisebb sereggel", és a kirohanásra akkor kerül sor, amikor a háború már eldőlt egy másik hadszíntéren8 - egyébként magyar győzelemmel, hogy a nemzeti érzés azért megkapja, ami jár neki (213.).

Mint látható, a kritika éle nagyobbrészt a kortárs valóság felé vág, és ez része annak a tapintatnak, amivel Mikszáth elkerüli a „kegyelet" megsértését, a deheroizálást. Ráadásul amikor a regényt írta, Mikszáth éppen főszerkesztője volt az Országos Hírlapnak, amelyet mintegy neki, az ő kedvéért alapítottak, hogy megpróbálhassa a közvéleményt befolyásolni. A lapba minden műfajban sokat írt, és bizony folytatásos regény is kellett. Természetesen szó sincs arról, hogy egy napilap karaktere meghatározná, milyen regény jelenhet meg benne, ahogyan a lapban megjelent Mikszáth-novellák is rendkívül sokfélék. Ebben az esetben viszont a főszerkesztő regénye szoros kapcsolatot tart a lap politikai tartalmaival, és nagyon sok aktuálpolitikai utalást, sőt állásfoglalást tartalmaz. De azért nagyon sok mindent mond el Zrínyiről és vitézeiről is. A hősiességet nem kérdőjelezi meg, de szerves összefüggésbe hozza olyan tulajdonságokkal, viselkedésmintákkal, amelyek modern kontextusban elfogadhatatlanok. Zrínyi kétségtelenül hős, de egyben egy erőszakos oligarcha, akinek a tudatáig nem juthatnak el még olyan eszmék sem, mint a magántulajdon és a személyes szabadság szentsége, hogy az egyenlőségről, vagy általában az emberi méltóságról ne is beszéljünk. A modem világba került hős úgy találja, pénzt kell szereznie, ezért hadaival körülvesz egy vidéki udvarházat és megsarcolja a tulajdonost, később a pincéjébe zárat mindenkit, aki kellemetlenkedik neki, bankigazgatóként pedig elsikkasztja a tőkét, és a méltatlankodó részvényeseket lekaszaboltatja. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a feltámadott Zrínyi nem érthet meg olyan értékeket, amelyek az európai kultúrában az ő (első) halála után alakultak ki9, miközben az ő saját értékei (hősiesség, nagyúri szeretetreméltóság, tekintély) még mindig értékek, csak éppen hiányoznak

8 Olyan messzire azért nem mennék, hogy „Zrínyiék új kirohanása csak komikus újrajátszása lehet a valahai heroikus tettnek" (Hites Sándor: Még dadogtak, amikor ő megszólalt: jósika Miklós és a történelmi regény. Budapest, 2007. Universitas, 182.), de kétségtelenül van benne valami „banális". Zrínyiékre egyszerűen nincs szükség a modem világban.

9 Vö. T. Szabó: i. m. 39: „...ami felőlük teljesen természetes, sőt heroikus cselekedet, az erőszak jogát a közben eltelt évszázadokban kisajátító állam számára gaztett."

46