Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11. szám - Győri László: Az álnok
séges, elég jellegtelen, habár időtálló, halhatatlan csokoládéfajta a bálványa. Az első szeletet sürgősen ki szokta bontani és körbekínálja, szertartásszerűen, ők pedig szertartásszerűn fejüket rázzák. Már nem mondják ki, hogy nekik bizony nem tetszik ez az állatfajta, csak elfordulnak tőle. Már nem borzonganak bele, szelíd lélekkel viselik el a Sportszelet szeretetét. Alásonyi a Sportszeletet életében csak egyszer szerette, egyetlen egyszer. A boldogság tettetése vitte rá a lelkét úgy érezni, hogy szívből szereti. Hajnalban kelnek, a disznófalka hangosan visít. A négy gyereknek, a négy unokatestvérnek egytől egyig maga vágta botja van, vékony, vesszőnek is lehetne mondani, azzal hajtják a tarlóra őket. A malacok, a süldők, a kocák, a kanok iramodnak a bejárón kifelé, a dűlőn túl tarló van, tarló, két kukoricatábla közé szorítva. A tarlón megállapodik a jószág, leszegi a fejét az egész falka, kalászt keres, árpakalászt, búzakalászt, az aratás mindig odateríti a maga ajándékát, hiába húzzák el a tarlót, a gereblye ritka fogai közt hátracsuklik a kalász, a tarló torzsai közé bújik, a falka azon csámcsog, nagy szőnyegben hullámzik előre, nem tolakszik egy sem, hiába éri a sok disznóhát egymást, hiába súrlódik egymáshoz a sörte, egyik sem agyarog, egyik sem kap oda a másikhoz, mégis lel mindegyik egy-egy jó kalászt, s ahogy csámcsognak, kibukik pofájuk sarkán a hab, egyre vastagabban, egyre fehérebben, még hallgatni, nézni is öröm. Legalábbis úgy véli a négy kanász. A csemcsegés minden egyéb hangot a levegőbe fullaszt, nem hallani a légyzümmögést, amely legyek a falkát elkísérték, szomorún hagyják el őket, eloldalognak, szerteszélednek a tarlón elhullajtott trágyahalmok felé. Némelyik a kiskanász lába szárára ül, a kiskanász odacsap, az is megesik, hogy feledékenységében a botjával suhint oda. Lábbeli van rajtuk, szandál, vagy ahogyan ők mondják: szanda. Aminek természetesen megvan a maga oka, ami azonban ezen a délelőttön érdektelen. A két lány idevalósi, a két fiú a városból érkezett. A tanyasi suhancok mezítláb hasítják a tarlót, mégsem szúrja a talpukat, a bokájukat, ügyesen úsztatják a lábukat a torzson, nem fölülről talpalnak alá, előrehúzzák, úgy, hogy lehajlik tőle a törzs. A négy kiskanász nem tudja utánuk csinálni, jobb a békesség, tehát szandában járnak. A tizennégy éves kislány sír. Nem tudják megvigasztalni. Most járta ki a nyolcadik osztályt, tegnap hozta a levelet a postás, hogy nem vették föl a technikumba. Én miért nem járhatok iskolába? - kérdezi a szeme. A nővérem orvos lesz maholnap, én meg a disznót őrzöm majd örökké? Utána is iramodik annak, amelyik beólálkodott a kukoricásba, s csépeli a bottal: - Kustyi, te, az apád bétszentségit! Mész vissza rögtön! - A disznó visítva inai vissza a jó magaviseletűek közé. Vili már éppen elindult, hogy ő is adjon egyet neki, de már nincs rá szükség, helyreállt a rend. A falka egyre nyugtalanabb, veszettül tűz a nap, az eleje kinyúlik, a tanya felé ömlik, tíz óra felé járhat az idő, szomjasak, a víz befelé hurcolja őket. Hát akkor neki! Némelyik már veri a port, a többit ők verik befelé. Vizet húznak a betonvályúkba, Hektor, a kutya ki van kötve, ugrál, dühösen, a láncon előre-hátra 29
