Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Század-szépírás (2008)

képes voltam. Szép modelleknek sem órabérén gondolkoztam, már amennyiszer, vagy reptéri bemondólányokén. De amatőrségbe megy vissza minden az amatőrségből. A profizmus csillaga: mint halott szeretteim - madaraim, anyám, mások — emléke végigfut egy fél éjszaka egén, itt van ismét írógépem meg én, el kéne vinni tisztíttatni. Lomha lettem. Már nem hajt elemi hiúság, lendület, hogy leadjam fölös 15 kilómat. A régi századok, melyek mélyein Kosztolányi (1. Virág Benedek-versét) oly igen élt volna, gyéren szórnak adatokat, az elmúlás globalizációjából merednek ki Horáciuszok, Balzakok, no, még ők csak valahogy... de sokan mások. Nem igaz, amit a különben csodás kritikus mond: hogy madárkáimat, medvéimet a közönségnek azért, ahhoz kellene átélnie, hogy létezzenek. Ez a valőr marad ki a rám vonatkozó szinte minden elemzésből: unom már „zen"-nek nevezni stb., nem. Az, hogy madárkáink itt még csak meghalnak, a lófogadás elrepült (bár meg-megdobogtatja szívemet ma is egy Independent-lap-hír, ha elébem kerül), ellenben medvéink (akik közt sok kis posztómadár, famadár, kőmadár is van, meg rózsafej, ld. Rilke és Eliot), igen, ők a végtelen kallódás por-sorsára jutnak nélkülünk, olvasó ott nem segít (jó barát? Alig! múzeum, ah... nix, nyista), viszont most minden külső szemlélő-és-értő híján is mindennél jobban élnek. Zárványok vagyunk a században, medvéim és én, „die Zeiten"-ben mozdulatlan állók, és mennyire létezők, lélegzők, csak „nem úgy!"...medvéim és ez az egész kis szűk együttes, sok-sok köbméternyi papírjával, használhatatlanná torlasztott könyveivel, ezek ezreivel, dobozaival, bútorok közti szükségével, ez együtt nekem jobban él, mint a Piccadilly, a Csillagtér, a kölni dóm környéke, Bécs. Ezek a dolgok azáltal élnek, hogy korrespondálunk egymással, ők és én. Ezek tragikusan csak és főleg általam, révemen, örvömön léteznek (örvös medve, réves medve, általos medve... ennyi vicc a külvilág, nem több). A komolya, a komolyja (v. komollyá, így) a világ, a század stb. nélkül VAN. Nem vagyok „die Zeiten" disszidense (ah, régi korcs szó, mint a szamizdat... szociológiai v. zsamoksági kényszemyelvsugallat), nem szöktem és nem szököm sehonnan és sehová, vagyok valami mozdulatlanul, valami testté vált newtoni törvényvágy, rendszeralkotásvágy, ah, de nemcsak, hogy rendszer nincs, jó, de ezt a megtestesültséget is egyszer elhagyja a lába, pokolkínná teszik életét a belei, más zsigerei... és viszik, lábbal előre, ahogy innen is csak így ki, bármi, ki a századokból, tűnök, mint Szép Ernő versvégi birkája, a juh, melynek-kinek bégetését elnyomták a többiek, tűntek a nagy porban, és nincs kiút a századból, semmi terekből és időkből oly szép és bánatos büszkeséggel, ahogy Szép Ernő is (ismétlem) csak menne, menne, a világnak szélén aztán leülne, s a tiszta v. üres végtelenség örök álmán merengne. Nem, engem akár holnap kiragadhatnak innen hordágyon, v. nem engednének haza egy kivizsgálás után, és elveszne az a nagyon törékeny, milliomodnyi és mégis csillagmilliárd-fontos élet-lényegem, ami e percben összebékül a még-magam-közlésével, de gondolatban már sánta madárkám ül ujjamon, etetem, kiáltozik, akaratoskodik, énekel aztán - a veréb éneke nagyszerű, alapvető -, vagy medvéim már a bajnokság, a három bajnokság egyikének VII. fordulójára készülnek, és a vezető Főmedve után próbálja vetni magát a mezőny ... és ma délután már sízés, alpesi, és holnaptól az ugrók négysáncversenyének előszele is izgalommal érinti meg szívemet, és jön

174