Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Fehér Zoltán: „Életében megtette kötelességét, gyarapította nemzeti értékeinket” (Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén. Sztrinkó István hagyatéka alapján írta és sajtó alá rendezte Szabó László)
nevezhették el őseink a Duna jobb partját Dunántúlnak, a Tisza bal parti részét meg Tiszántúlnak. Csak innen nézve Felföld a Felvidék, és innen nézve van értelme Erdélynek (Erdőelve, Erdőn túl) és a Délvidék tájnévnek is. A török időkben teljes egészében a Hódoltság része, s a felszabadító háborúk után ez a táj úgy szippantotta magába a peremvidékre futottakat, mint egy kilukasztott légüres üvegbura a levegőt. A másfél évszázados török pusztításokat kiheverve magához térő Két víz köze a magyarság erjesztőközpontja lett. Innen indultak el azok a kulturális hatások, amelyek fokozatosan eljutottak a Kárpát-medence legtávolabbi zugaiba is. A klasszikus néprajzi gyűjtések kezdetén a figyelem azonban sokkal inkább a látszólag több archaikumot megőrzött peremvidékek felé irányult, s jóval kevesebb feltárómunkát végeztek az Alföld közepén. (Gondolok itt főképpen a népzenei gyűjtésekre.) Ezt a földrajzi egységet is szétszakította a trianoni békediktátum, s ma a Délvidék magyar lakta területei, mint például a Zombori vagy a Szabadkai földeknek nevezett tájegységek más állam fennhatósága alá jutottak. Ám a megmaradott rész, a régi Pest-Pilis-Solt-Kiskun, valamint Csongrád vármegye egy része maga is több kisebb-nagyobb történeti-néprajzi egységre tagolható. Ezek közül legnevezetesebb a Duna-Tisza közét átlósan átszelő, de nem összefüggő Kiskunság. (Előtagja nem területi nagyságára utal, hanem ifjabb korára, szemben a jóval kisebb, de korosabb Nagykunsággal.) A Szegedi földek, a Szegedi nagytáj darabja máig hozzánk tartozik. Újabb néprajzi kutatások derítették föl, hogy gyerekkorom vidéke, a tiszántúli Tiszazuggal határos néhány - részben palócos, részben í-ző nyelvjárású - település (Kécske, Alpár, Lakitelek stb.) önálló sajátos egységet alkot, s a Tiszamente nevet kapta. Történeti hagyományai alapján alkot egységet a Háromváros (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd). Ugyancsak újabb kutatások eredményeként határozta meg a közelmúltban Bárth János a Kalocsai Sárköz földrajzilag egységes, de történetileg és etnikailag sokszínű kistájunkat. A Duna-Tisza közének tizenkilencedik századi, a felszínes szemlélő számára üres pusztaságában az itt született Petőfi vette észre először az élet milliónyi apró mozdulatát, csodálatos szépségét, s emelte tájunkat az irodalomba. Tette ezt akkor, amikor a vadregényes hegyvidék, a zordon Kárpátok sokkal inkább megfelelt volna az elvárásoknak. A végtelen kiskunsági puszták káprázatos világa nála a korlátlan szabadság szimbólumává válnak nemcsak tájlírájában, de akár a János vitéz helyszíneiben is. Az ő költészete révén válik fogalommá és divatos hőssé nálunk és Nyugat-Európában is a puszták szabad fia, a lovas betyár. A néprajz, amint az köztudott, a népi kultúrának a hagyományos, az eltűnőben lévő részét vizsgálja, s a recens adatokból rekonstruálja a hajdan voltat. Sztrinkó István későn jött, talán a sokat emlegetett huszonnegyedik órában. Találhatott-e még valamit abból a valamikori két víz közti világból az ezerkilencszázhetvenes években? Szerencsénkre Bács-Kiskun megyét hosszú ideig elkerülte az erőszakos téeszesítés. (Bizonyára Erdei Ferencnek, Romány Pálnak és Gajdócsi Istvánnak is köze lehetett hozzá.) Ennek következtében itt valamivel tovább virágzott (vagy inkább már csak tengődött) az a paraszti műveltség, amelyet a szomszédos megyékben korábban megvalósított erőszakos kollektivizálás ekkorra már elpusztított. A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj című fejezetben elénk tárul a középkorban még sűrű településhálózattal rendelkező földművelő-állattartó Homokhátság. A pusztításokat átélő, s a menekülőket befogadó nagyobb települések kivirágzanak. (A Háromváros, Szabadszállás, Kiskunhalas stb.) Az elpusztult falvak határa pedig a nagyvárosok pusztáivá válnak. A folyók menti lakosság mindig kihasználta az erdők, mocsarak, nádasok kínálta búvóhelyeket a túlélésre. Szekfű Gyula Magyar történetében szemléletesen írja le, milyen szörnyű ökológiai változásokat okozott az Alföldön a török hódoltság. Könyvünkben is olvashatunk korabeli beszámolókat a kultúrtájból visszavadult Duna-Tisza közi pusztákról, amelyeket aztán a betelepített nemzetiségi, vagy a spontán visszaszivárgó magyar lakosoknak kellett megszelídíteni, termővé tenni. Sztrinkó István fényképei elképzelhetővé teszik számunkra azt a 18-19. századi természeti világot, amelyből mára csak itt-ott maradt meg számunkra némi ízelítő. Egyikük-másikuk festő ecsetjére kívánkozik. A táj önmagában is óriási asszimilációs erővel rendelkezett. Itt, az Alföld sajátos klimatikus és geográfiai viszonyai miatt másképp lehetett és kellett élni, mint akár a Felföld vagy a Balkán zord hegyei között, de a nyugatról érkezett betelepülőket is megváltoztatta az új környezet. (Erről írt szemléletes élménybeszámolót a bécsi diákjaival Császártöltés környékére kiránduló Gaál Károly professzor, amikor olyan kunesőbe /homokviharba/ keveredtek, amilyet Ausztriában vagy Németországban el sem tudtak volna képzelni.) Sajátos paraszti kultúrájuk 107
