Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Fehér Zoltán: „De szép kocsi, de szép ló előtte” (A bátyai paraszti lótartás hagyományai)
lyet a kalocsai M. Kir. Gazdasági Népiskola könyvtárából kölcsönöztek ki. A Legeltetési Társulat megalakulásáról, szervezeti felépítéséről és működéséről a Bátya életrajza című könyvemben bővebben olvashatunk. A társulat gondoskodott a legelő tüsökirtásáról és a pásztorok félfogadásáról is. A legelő azonban ekkorra már jóformán kizárólag a szarvas- marhák kihajtására szolgált. A 20. században, amikor már általánossá vált az istállózó tartás, a lovak a falusi házhoz épített istállóban éjszakáztak. Nyaranta azonban szokás volt, hogy a lovakat gazdájuk éjszakára a legelőre küldte, ahol vagy a legényfiú vigyázott rájuk vagy a Jóisten. A hiedelemtörténetek gyakran kezdődnek így: Két embör elmönt lovakat legeltetni éccakának idejin. Oregök úgy möntek legeltetni lovakat. És akkor közibük elgyütt a lámpás. Régön az emberek éccaka ki szokták vezetni a lovakat a legelőre legeltetni. Egy bácsi is Szent György napkor a lovait legeltette. A legényfiú ilyenkor kipányvázta a lovakat, vagy béklyót, nyűgöt tett az első lábukra. Arra kellett csak ügyelni, hogy az állatok kárba ne menjenek. Ilyen alkalmakkor több lólegeltető fiú is a fűben heverészve egész éjszaka beszélgetett. Néha azonban baj is történhetett, mint arról a következő, Jéló Pál által elmondott történet tanúskodik: Apám Őcsénybe vót csépelni. Anyám meg kiküldött délután legeltetni. Jó bepálinkáztam, azután mentem ki az Agina-barába. Kinyűgöztem a lovakat, aztán tüzet csináltam, kukoricát sütöttem. Az elsőbül alig ettem, hát elnyomott az álom. Elaludtam. Mikor fólébredek, de hideg van. Hát hol vagyok én? Fölöttem ragyognak a csillagok. Tudom, hogy Nagy asszony nap vót. De hol vannak a lovak? Akkor ijedtem meg. Hát észrevettem, hogy merre mozog a kukorica levele. Meg is fogtam őket. Levettem a lábukról a nyűgöt, az egyikre felhúzódzkodtam. A kötőfékek egymáshoz vótak kötve. Ahogy megyünk, hirtelen valamitül úgy megijedtek, hogy vágtába kezdtek. Az út tőtése jó magas, mégis egy ugrással körösztül az árkon, és föl az útra. Dusnoki emberek hajtották a tehenet Kalocsára. Hát az én lovaim a vágtába megközölték a tehenet. így értünk haza. A dusnoki ember a botját is utánunk vágta mérgébe. Ha már említettem a kipányvázást, vagyis azt a legeltetési módot, amikor a lovat hosz- szú pórázon cövekhez vagy karóhoz kötötték, el kell mondanom egy közkeletű obszcén szitkozódásunk lótartáshoz kapcsolódó értelmezését. (A szitkozódás így szól: Lóf... as... edbe!) Nyelvészeink szerint ugyanis nomád őseink (mai nomád népekhez hasonlóan) hátaslovaikat éjszakára kipányvázták. Mivel a sztyeppén ehhez nem találtak volna megfelelő karót, vezetéklovaikon magukkal szállították a lókarót, amit lófának (lófa) neveztek. Ezt állították aztán le jurtájuk mellé, s hozzákötötték hátasállatukat. (Ezeket a lófákat az égi istenek lófái - égig érő fái - modelljeinek tekintették. S szakrális tisztelettel övezték.) Ha aztán a sötétség leple alatt egy tolvaj elkötötte róla a lovat, s a lókötőt megfogták, büntetésül karóba vagyis a lófára húzták. Pásztorok és betyárok 1862-ben írta Bajnai József a Kalocsai Sárköz régi állattartásáról: Van egy, mit a régi jó idők dicséretül emlegetnek az öregek, s ez az, hogy a rideg legelő életet élt gulyák- s ménesekben kevés ló- és marhalopás történt. De most már az egyszerű erkölcsű Sárközben is bekövetkezni látszanak az idők, hogy a gazda nem alszik gond nélkül, ha lova szerszámát - mint ezelőtt Istenben boldogult apja is, maga is - kerítetlen udvarán az istálló falába vert faszeget éjen át lógni, marháját pedig felügyelet nélkül kényre barangolni tudja, mert most itt is már támadnak, kik marha becsét jól érezvén, felkeresik azt még a keresztvasas istállókban is csak úgy mint a tyúkokat a padláson, hova éji szállásaikra elvonulnak. A népi emlékezet is tud arról, s még magam is láttam, hogy a szállási istállókra erős ajtókat szereltek a betyárok miatt. Három sarokvasa vót, a középsőn anyacsavar. Leemelni nem 88
