Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)
Mikor kezdődött a magyar irodalom papjainak erkölcsi tudathasadása? Mikor, hogy az udvari költő lépett egyet, és udvarhűvé, majd kiszolgálóvá avanzsált? A kuruc kor költészetével szemben nem született labanc költészetünk. Talán a dualizmus éveiben kezdődhetett az erjedés, amikor a szabadságharc nagy nemzeti hőskölteményét, A kőszívű ember fiait megíró Jókai Mór nem utasította vissza, hogy részt vegyen a császárnak, a szabadságharc hóhérjának magyarországi fogadásán? A II. világháború után berendezkedő kommunista diktatúra mindenesetre otromba cezúrát húzott e tekintetben; nem udvariaskodott és nem tolerált, elvárta és kemény szóval és tettel megkövetelte („instállom, esedezem, óhajtom, kívánom, kérem, követelem, parancsolom" - Szilágyi Domokos: Hogyan írjunk verset), hogy költői dicsőítsék az aktuális Edward királyokat - Sztálin elvtársat, Rákosi elvtársat, Gheorghiu-Dej elvtárat, majd - a Romániában hosszúra nyúlt ötvenes éveknek köszönhetően - Ceau§escu elvtársat. A kikényszerített, kizsarolt köszöntők nem összevethetők az ifjú költők baloldali messianisztikus lelkesedésével, a fényes szellők nemzedékének naivságával, sem a párthű írómunkások önkéntes lihegésével. Az irodalmunk jelentős személyiségeitől kikényszerített, kizsarolt köszöntők mindenesetre valamennyire kompromittálták azt a magyar költőt, aki a walesi bárdok leszármazottjának tudta magát. De ha megtörtént is a dicsőítés, nyílt színen zajlott, és mert nyilvánosan zajlott, az enyhítő körülmények figyelembevételével és a veszedelem elmúltával íróinknak módjukban állt a megigazulás; a magyarországi írók például kompromittáltságuk erkölcsi terhétől ötvenhatos szerepvállalásukkal megtisztulhattak. Ötvenhat után a párthatalom - nemcsak Romániában, de, bár szerényebb méretekben, Magyarországon is - ismét előzmények és hagyományok nélküli módon lépett: írókat, művészeket, a társadalom szellemi és morális elitjét próbálta arra kényszeríteni (valamennyi eredménnyel), hogy mélyebbre ereszkedjenek a pokol bugyraiba: törjék meg a magyar szellemi és erkölcsi hagyomány szentnek és sérthetetlennek tartott tabuját, írjanak jelentéseket, kössenek titkos egyességet az ördöggel. Természetesen az író, a költő nem gyarlóság nélküli ember - hivatalban, karrierje érdekében, hiúságból, esendő gyengeségből gazemberségekre éppúgy képes, ahogy más halandó. És természetesen nem csak a jelentők, de más költők is követtek el bűnöket, súlyosakat, árulásokat és más ártó tetteket a múltban, és - ne legyünk önámítók - ma is elkövetődnek hasonló gyalázatok, bárha színfalak mögött is. De az ügynökség - tabusértés. Mert titkos, mert a magánszférát rontja meg. A személyes bizalmat, az ember és ember közti intimitást gyalázza szét - nem jóvátehető és csak nehezen feloldozható. A leleplezéssel magyar irodalomban nem hasonlítható skandalumra derült fény. Az akár látszólag nagyon egyszerűen is túlléphető jelenség olyan mélységeket bolydított meg, amire korábban nem volt példa. Az az óriási visszhang, mely tekergőzik azóta is, eltekintve a kisszerű kandiságtól, kárörömtől, az olcsó poénkodástól, korszakhatárt jelez. Azt gondolom, ez a hatalmas visszhang kevésbé vonatkozik a költőre, mint inkább ránk, utókorra, a mi - nemzet, társadalom - közös, tisztázatlan és tisztátalan múltképzetünkre. A mi azon naivságunkra és gyanútlanságunkra vettetett háló, mely szerint valóban azt hittük, nincs lényegi elszámolnivalónk múltunkkal, azon idealizmusunkra, hogy 34
