Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka

A „főnökön" (a szorgalmasan köpködő kolléga rögvest így szólítja) kívül öten ülünk a VW-kisbuszban, a tetkós menet közben meggondolta magát, de társul a brigádhoz egy mélák, kalácsképű ember. Amikor a meteorológia a rádióban 25-30 fokot jósol, már szívesen felhagynék a Günter Wallraff-féle „besurranó" írói módszerrel. A legalul lévőkről olvasni jó, köztük észrevétlenül elvegyülni már sokkal macerásabb és fárasztóbb. A kalácsképű közben azt javasolja, hogy alkossunk párost, úgy feltehetően ketten akár negyven métert is haladhatunk a mai napon.

A Pomázi úton áll meg a kocsi, a kerítésnek dőlve néhány félmeztelen ember ácsorog. Kezükben tejeszacskó, kifli, háromujjnyi vastagra vágott parizer. Az országút mentén több kilométer hosszan húzódik a már kiásott nyolcvan centi mély kábelárok. „Mi sötétedésig dolgoztunk", újságolja egy húsz év körüli, vállig érő hajú srác, akinek befáslizott lábán nincs cipő, ám munkaadónk nem dicséri meg érte: „Túl korán abbahagytátok, Maugli", mondja neki. „Csináltuk volna éjjel is, főnök, de nem világít ide az utcai lámpa", teszi még hozzá a befáslizott lábú fiatalember lelombozódva. Mauglitól azt is megtudja a munkavezető meg mi is, hogy itt aludtak az egyik félig felhúzott családi házban. A „főnök", aki véletlenül sem néz senki szemébe, betereli a csapatot az egyik ház udvarába, föl lehet venni a szerszámokat.

Tandemenként egy csákány, egy lapát és egy ásó jár. Feri, a kalácsképű, aki esztergályos, és évi rendes szabadságát (így nevezi a gyakori munka nélküli időszakokat) alkalmi önkizsákmányolással üti agyon, azt mondja, hogy nyomás, siessünk egy faintos szakaszt kiválasztani. Mennénk, de nem lehet, mert le kell adni a flepniket a busz volánja mögött adminisztráló kék inges fazonnak. Maugliékról, akiket először erdélyieknek néztünk, hamarosan kiderül, hogy ők is hazánk fiai, személyijük legalábbis van. A toborzó-ember egy füzetbe vezeti be a nacionálét. A szerződés szóban megköttetett (mit, hol és mennyiért kell dolgozni), de arra a munkavezető nem vesztegeti a szót, hogy mi van olyankor, ha valakinek a lábfejébe beleáll a csákány.

Amikor Feri megáll a nyakig érő gazban, már nem annyira biztos benne, hogy meg lehet csinálni estig a negyven métert. Szerinte ebben a dzsumbujban a tizet se. Odamegy a munkavezetőhöz, s magyarázni kezd neki arról, hogy ő nem gyomirtásra szerződött. Az most sem néz a szemébe, csak a fejével int, és Ferit és engem egy főútról nyíló, hegyre tartó utcácskába vezényel. Ott látszólag minden oké, szabad a pálya. Egy már elkezdett gödörbe ereszkedünk le, ami egy autóvillamossági műhely murvával felszórt behajtóján folytatódik. Amíg tart a földes szakasz, nincs is semmi gond, ám a felhajtóhoz érve már szikrákat hány a csákány vashegye. A murva alatt ledöngölt öklömnyi szikladarabok teszik lehetetlenné az előre- és lefelé jutást. Megannyi autógumi dolgozta bele úgy harminc centiméter mélyen a követ az agyagos földbe.

„Ez a majom direkt kibaszott velünk", bök fejével Feri a kisbuszban könyvelő „főnök" felé. Megpróbálom fölvenni az excsepeli drehás tempóját, ám a második órában már egyre kisebb az ív, amit a lapátom leír. Póló alá, hajba és szakállba is jut bőven a törmelékből. Tizenegyre jár az idő, és még nem sikerült a mintegy 12 méteres szakasz tetejét megtisztítanunk. Maugli és társai közben már harmadszor fordulnak a szomszéd utcában található kisboltba, s behűtött sörökről mesélnek. Sztahanovista Ferinél viszont nincs megállás, amíg egyszer csak se szó, se beszéd eldobja a csákányt, inge ujjával letörli a homlokáról apró patakokban csörgő verítéket, és arra utasít, hogy menjek oda ahhoz a faszkalaphoz, és mondjam meg neki, fizessen a kőtörésért pluszba méterenként legalább kétszáz forintot, különben, így az egykor volt csepeli munkásosztály egykori képviselője, „úgy itt hagyom, mint paraszt a taknyát".

Alkalmi rabszolgatartónk csak hümmög, pofaszőrét vakargatja, nézegeti a kitermelt anyagot, s bizonygatja, hogy annak a nagyobbik fele sima föld, úgyhogy szó sem lehet a méterenkénti plusz kétszázról.

75