Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Alföldy Jenő: Szárnyak és fékek (Jász Attila: Fékezés)
„fecseg a felszín, hallgat a mély" (1936). Az eszközök a régiek, a nyelv és az írás jól bevált eszközei, szavak, betűk, írásjelek, poétikai szabályok, a lélegzetvételnek megfelelően tördelt sorok, a szívdobbanásokat követő gyorsítások és lassítások (ahogy az ajánló sorokat író Bertók László értelmezi a ,,fékezés"-t), versszakok, rímek, betűrímek és szójátékok. De használatuk módjában sok az újdonság Jász Attilánál. Kevesen tudnak annyi mindent kifejezni a sortördeléssel és a sorátvetéssel, mint ő. Az új sorba, versszakba átvetett szó helyi értéke merőben megváltoztatja az előző szavak értelmét, szimultán jelentéstöbbletet kap. Jász Attila elfogadja a nyelvészeti megállapítást, amely szerint a szavak sokszor nem (vagy nemcsak) azt jelentik, amit nekik tulajdonítunk, hanem valami mást (vagy mást is). A kétértelműség, a jelentéscsúsztatás korjellemző stíluselem, s nem elmarasztalóan, hanem ténymegállapításként mondom, hogy divat. Ezek azonban ebben a költészetben nem az igazság megkerülésére és elsinkófálására valók, hanem formateremtésre, amely megidézi a kor szellemét, hogy fölé emelkedjen. Ez a fölülemelkedés, úgy érzem, számos esetben sikerült: a kabát gallérját felhajtva, a szavak születése, a fehér fény kora vagy a Mindig a jelen, a Tandori Dezső költészetével rokonítható Szavaim vannak, a Petri Györgyöt búcsúztató tenger sok lehet vagy a prózaíró Kosztolányira utaló lehetséges változat című darabokban (a címbetűk a szerző szándékából különböznek egymástól). Költőmestereinek idézése mellett fontosnak tartom a festészettel fenntartott, bensőséges viszonyát is - ezt már Jász Attila régebbi köteteiben is észre lehetett venni. „A dolgok elvesztették értéküket / talán tényleg csak a régi festők tudtak / »úgy« ránézni a tájra mintha / egész életükben erre vártak volna". Egy Van Gogh, egy Soutin, egy Csontváry, egy Egry... Hogy az a táj ne csak a fölismerhető fás-bokros vidék, templom, verőfényes tó vagy tengeröböl legyen a romokkal, mint egy képeslapon, hanem délibábos lobogás, az elme szédülete vagy fényözön és színorgia is, a tájnak csupán az ürügyén. A Tóth Menyhért szellemét megidéző vers (a fehér fény kora) a tisztaság verse. Azt a bravúrt ünnepli Tóth Menyhért fehér korszakában, hogy a képfelület, a festékréteg, a „felszín" teljes birtokbavétele révén eljutott a valóságon túli valóságba, az eszmék birodalmába. Ha Szép Ernőt szürke angyalként állította elénk, akkor a földi esendőségei ellenére megdicsőülő Tóth Menyhértre így utal: „...gyakran álmodozol / a tejfólszín teljességről / amit kerekfejű / sánta és félvak angyalok II hoznak majd el I a világegyetem széléről". Ez, igen, a Kosztolányi- és a József Attila-féle „felszín" és „mély" egyszerre, akkor is, ha látszólag tagadják egymást. Maga a vers, és általában az egész kultúra, amelynek emléktöredékeit magával görgeti, mint hólabda a belétapadt avarleveleket és kavicsokat, kérdésföltevések sorozata lett, nem pedig megkönnyebbülést hozó válasz. A régi típusú vers az ellentétekből támasztott feszültség feloldása volt, jó és rossz küzdelme, ami végződhetett a rossz győzelmével, de az nem kétséges, hogy mi volt a jó, és mi a rossz. Nietzschével most már Jász „jón, rosszon túl" van, de a megoldáson innen maradt. A konfliktus elmarad, vagy máshová terelődik át: a tudat immár nem hajlandó lépést tartani a világban uralkodó tendenciákkal, melyeknek immár nincs közük ahhoz, hogy mi jó és mi rossz az emberiségnek, legfeljebb annyit állapíthat meg, hogy melyik az esélyesebb. Az értékekhez ennek már semmi köze. Ezt a veszélyt fölmérni egyelőre nincs elég erő, nem csupán Jász Attilában, hanem jobbára az egész kortársi magyar irodalomban. (Petri Györgyről megemlékező versében őszintén vall erről a hiányról Jász Attila.) Egyelőre csak a kísérletek meglétét s az új esztétikumért való fáradozás nemességét rögzíthetjük. Addig jó, míg ilyeneket láthatunk - még vannak, akik nem adták föl, még nem győzött a tagadás szelleme. * * Egy sokatmondó részlet Jász Attila prózájából: „AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐTLENSÉGE. Mára a szerzői név alatt lapuló fiktív személy teljesen elszakadt az azonos nevű valós személytől, vagyis az élettől. Tehát az írásnak nincs tétje, nincs felelőssége. Sok időt töltesz egy nemlétező személy társaságában, akit némely pillanatban azonosnak gondolsz magaddal". (Az örökké valóság 1 napja - Egy pillantás történetei 1. Alföld, 2004. november.) Az ellenállás formái című kötetével a háta mögött, Jász Attila számára szerencsére ez az állapot a korszellemből következő, további „ellenállásra" ösztönző feladat, nem pedig kétes értékű végkövetkeztetés. 103
