Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Fazekas Sándor: A Háygyerek (Háy János: Házasságon innen és túl)
Fazekas Sándor A Háygyerek (Háy János: Házasságon innen és túl) Egyre gyakoribb mostanában az olyan magyar író, aki többféle műfajt művel: verset, drámát, regényt éppúgy ír, mint novellát, kritikát, esszét, vagy bármi egyebet. A kaméle- onság megkerülhetetlenné vált ebben a szűk, eliparosodott-üzletiesedett közegben, amelyet mai magyar irodalomnak hívunk. Sietek hozzátenni, hogy Háy ezt jól csinálja; címbeli gyerekké nyilvánítása nem degradálás céljából történt. A legismertebbeknek és legelismertebbeknek talán drámái mondhatók, mint a Gézagyerek, de versei és regényei sem váltottak ki rossz visszhangot. Ehhez képest talán ez a tárgyamul választott, nemrégiben kijött novelláskötet kevésbé tetszett a kritikának: felrótták neki, hogy az irodalmi lapokban már megjelent, bár jelentős részben népszerű novelláit rendezi egybe, azaz a koncepció, ha van is, nem nagyon látszik, másfelől pedig, hogy semmi izgalmat, újdonságot nem tartogat, belesimul az átlagos novellakötetek szürke tömegébe. Ha ez az írás nem is a gáncstalan laudáció szándékával íródik, azért megkísérel vitatkozni mindkét, a témáról szóló elemzéseket nézetem szerint uraló állítással, s eközben igyekszik néhány olyan elemet is feltárni, amely miatt a kötet érdemes arra, hogy fellapozzuk. A kötet négy fejezetre van osztva. A tagolás alapját azok az életterek képezik, amelyek érzelmi sivárságát, problémáit, mindennapi kudarcait bemutatja a kötet. Az első három rész novellái különböznek a negyedikéitől: egy, a klasszikus modernséghez jobban kötődő elbeszélésmódban születtek ez utóbbiak, amelyről elbeszélésmódjuk alapján az interjúkban megfogalmazott kommentár nélkül is érezhető volt, hogy jelentősen korábbiak, mint a kötet többi része, s időben is más korhoz, a második világháborúhoz, illetve az azt követő évekhez köthetőek. Az első rész, amely kereken tíz novellából áll, a mai Budapest középgenerációs, negyven körüli, értelmiségi környezetének jelenségeit mutatja be. A kötetnyitó darab, a Sztreccs maga is egyfajta egész kötetre kiterjeszthető érvényű narratív gégét tartalmaz: egy szabványosan felépített, romantikus megcsalástörténetet Háy hirtelen elcsavar a végén, és teljesen másképpen fejez be, jelezve, hogy az erkölcsök tragikus merevsége is elmozdult a túlélő engedékenység irányába, s ezzel természetesen magáról a történetmondásról is nyilatkozik Háy. Ha ebben a kötetben néhol kiszámíthatóak a befejezések (s ezt is felróják néhol a szerzőnek), annak oka van: ott egy kicsit illik gyanakodni. Nem mindenki van így vele, de én szeretem azt a technikát, amellyel Háy megjeleníti a mindössze néhány éve felbukkant, életmódból és értékválságból fakadó mindennapi helyzeteket. Már itt, az írás elején el kell mondani, hogy az egyik dolog, amiért érdemes ezt a könyvet fellapozni, az a narrációs technika. Érdekes módon erről nemigen olvashatunk a kritikákban, vagy ha igen, olyasmit, hogy nem lehet eldönteni, hogy ki használ állandóan kliséket, urbánlegendákat, a szerző, vagy szereplői. Ez nem lehet kérdéses, még akkor sem, ha ez a technika igyekszik eltüntetni magát: úgy tesz, mintha nem is volna, vagy legalábbis mintha olyan egyszerű lenne átlátni rajta, mint a kirakatüvegen. Az elbeszélő 94
