Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Vekerdi László: Staar Gyula: Fizikusok az aranykorból

kásságát, emberi és baráti kapcsolatait. S ez az egység egyfajta közérdekű személyesség fedezhető fel, a tárgyhoz és emberhez illeszkedő formában a kötet többi Főszereplőjénél is. így válnak az önmagukban is megálló és önmagukért helytálló interjúk remek kicsi novellákként szerves részeivé egy átfogó nagy egységnek; egy interjúfüzérnek, ahol sorra, és egymás mondandóját erősítve mesélnek magukról és korukról a Fizikusok az Aranykorból. Amint egy másik, réges-régi, és nem kevésbé fontos Aranykorból máig világít a boccaccioi novellafüzér művészete: „...a könnyedség és simaság, a mesélés virtuóz folyamatossága, az áradó mondatok tökéletes dinamikája... a hibátlan kerekség és ekonómia..." (Babits: Az Európai...) És a szikrázó, egyáltalában nem szelíd, szatirikus, de sohasem másoknak kárt okozó vagy pláne gyűlölködő humor.

Vegyük például a Vermes Miklósról „Az örökégő" címmel 1987-ben készült interjút. Mindjárt az első mondatok; egy régi fasori diák New Yorkból küldött, Vermes tanár úrra emlékező szép levelének közlése után: Tanár úr, az Ön neve a pedagógus társadalomban

fogalom lett. Milyen érzés jelképpé válni?- Nem értem, ez most állítás vagy kérdés?- Mindkettő.- Akkor sem értem. Nem is vagyok meggyőződve a mondat szükségességéről.- De az igazát mégsem tagadhatja! Ön ma is aktív tanár. Szinte minden elismerést megkapott, amiben egy középiskolai tanár csak részesülhet." És S. Gy. folytatja a kitüntetéseket és díjakat, mígnem az 1985-ben adott Magyar Népköztársaság Zászlórendjénél egy „Nem sorolom tovább..."-bal abbahagyja.

Ne is tegye." Üti le rögtön Muki bácsi a labdát. „Az ő dolguk, hogy mit és kinek adnak. Az én dolgom más. Nekem akkor is magas az előző megfogalmazás. Kérem, konkrétabban kérdezzen.- Rendben van. Miért volt szükség a középiskolai fizikatanterv gyökeres reformjára? Tudtommal az érzelmi hullámok máig sem csitultak el..."

Most azután Vermes tanár úr elmondja a véleményét a megalapozatlan és parttalan pedagógiai maximalizmusról, és S. Gy. ügyes kérdéseire szép sorjában elmeséli, hogyan sikerült mégis helyi, sőt fölsőbb segítséggel ravaszul kijátszania tanügyi és politikai hatalmak ébérségét, és eredményesen, érdeklődést ébresztve tárgya iránt tanítania, míg végül a használhatatlan reformtankönyvek helyett elébb saját iskoláját, s aztán az egész országot értelmes, tanulható, elébb „szamizdat" formában terjesztett, s aztán hivatalosan engedélyezett remek fizikai tankönyvsorozattal láthatta el. Remek történet, remekül elbeszélve, a XVI. és XVII. század kalandregényeire és kópéhistóriáira emlékeztet, ahogyan egy valóságos XX. századi Simplicissimus keres és talál magának és diákjainak járható utakat, maga körül az akkori vallásháborúk borzalmai és bomírtságai helyett a szűk látókörű hatalom és a politikásított oktatásügy zavaros és veszedelmes rengetegével. A kópéregények nagymesterének, Grimmelshausennek a tollára méltó, ahogyan S. Gy. elmeséli, illetve elmesél- teti hősével, Muki bácsival, miként mentette át, a buzgó és éber tanügy éreket kijátszva, a fasori evangélikus gimnázium nehezen összegyűjtött mintaszerű fizikai szertárát a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumba, ahová áthelyezték, mikor az evangélikus püspök túlbuzgó neofitaként önként felajánlotta a nagy múltú gimnáziumot az államnak. Vagy ahogyan elbeszéli Vermes - és híven közvetíti S. Gy. - két találkozását Wigner Jenővel; reálisan és vermesi humorral, de enyhe szarkazmusa egy pillanatra sem a nagy Nobel-díjas tudóst, hanem a túlzó magyar tekintélytiszteletet figurázza ki és bírálja.

Ez a permanens józan tekintély-tiszteletlenség, amit önmagával szemben is megkövetel, a vermesi magatartás jellegzetes vonása. S. Gy. híven közvetíti, méghozzá nemcsak szövegben, hanem képekben is. Például ahogyan Vermes New Yorkban elvonul fanyar mosollyal az arcán a rendőrsorfal előtt, ahogyan „kísérleti eszközöket gyűjtött csepeli diákjaival"

104