Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alföldy Jenő: Mi az, hogy „Mark Twain”?

Alföldy Jenő Mi az, hogy „Mark Twain"? Emlékképek a gyerekirodalomból Amikor módszeresen kezdünk gondolkozni a gyerekirodalomról, és ennek orvén a gyerekiroda­lom befogadójáról, a gyermekről, s netán hasznos pedagógiai, alkotáslélektani és egyéb tanulságokra szeretnénk jutni, már késő: ekkorra már jóvátehetetlenül felnőtté váltunk, s tekintetünk alig tud áthatolni a felnőttvilág sűrű rengetegén. Ellenvetésül azt mondhatná valaki, hogy a gyermekbeteg­ségeink is rég elmúltak már, mégis mi értünk jobban gyógyításukhoz, s nem maga a bárányhimlős vagy kanyarós gyerek. Csakhogy ez hibás logika, mert a beteg gyermek nem orvosa önmagának, az orvoslás mindig is a felnőtt feladata volt - az olvasás elsajátítását és gyakorlását azonban ő, a gyermek végzi, csaknem önállóan, attól fogva, hogy a betűkkel megismerkedett. Az olvasói élmény nem úgy történik meg a gyerekkel, mint a mandulagyulladás vagy a mumpsz, illetve a belőlük való kigyógyulás: bizonyos erőfeszítéseket is kell tennie érte - több-kevesebb ellenállást kell magában legyőznie, hogy a korának megfelelő műélvezet birtokába jusson. Mi viszont a gyermekirodalomról elmélkedve kétségtelenül olyasmire kényszerülünk, mintha az évtizedek óta kinőtt gyermekcipőt akarnánk felhúzni újból a lábunkra. Ha van mégis valamilyen pótszerünk, amelynek igénybevételével boldogulhatunk ezen a terüle­ten, akkor nem egyéb az, mint emlékezetünk. Segítségével fölidézhetjük saját, egykor volt mese- és versélményeinket, az első regényeket, amelyeket felolvastak nekünk, majd eleinte szótagolva, később folyamatosan, a kíváncsi és türelmetlen előrelapozás kezdeti kísértéseit legyőzve, olvasni kezdtünk. Felnőttként persze sok minden segítségünkre lehet alvó emlékezetünk fölélesztésében - gyermek- és ifjúsági irodalmi művek újraolvasása, szakirodalom, írói memoárok, az olvasó gyerekek megfigye­lése, kikérdezése, tanulmányozása és így tovább -, de ezek iránt sem táplálhatunk túlzott bizalmat. A felnőtten olvasott gyermekirodalom és a különféle forrásművek egészen más funkciót töltenek be, mint amikor gyerekként fogadtunk be hasonló műveket, és a gyerekek nem nagyon szeretik, ha olvasmányélményeikről faggatják őket. Ez, azt hiszem, így is van rendjén. A felnőtt - legyen bár szülő, pedagógus vagy öregebb jó barát - körültekintően s bizonyos tapintattal próbál jótékony katalizátorként belépni a gyerek és a könyv közti kölcsönviszonyba. Ugyanazon könyvekkel kapcsolatban is nagy különbség tátong a gyermek és a felnőtt olvasó élménye között. Míg a gyermek tökéletesen beleéli magát a mesebeli királyfi, a juhászbojtár, Okos Kata, a kisegér vagy más kölyökállat helyébe, addig a felnőtt inkább a szerző vagy valamelyik fonóbeli mesélő szerepét próbálja rekonstruálni, azét, aki a történetet egykor kitalálta, variálta, helyzethez alkalmazta, stilizálta, s bizonyos hanglejtést, muzsikát és „dramaturgiát" adott a műnek. Igaz, a felnőttek egy része hajlamos arra, hogy többé-kevésbé maga is gyerekké alakuljon át mesélés közben. Előfordul, hogy a gyerek belemegy a játékba, s elfogadja, hogy a felnőtt éppolyan gyerek, mint ő, csak nagyobb, de általában mást vár a felnőttől: ragaszkodik az eredeti szerepekhez, ahhoz, hogy a felnőtt a jól értesült mesélő, ő pedig a tájékozatlan, szájtáti hallgató. Ebben a „normális", mert bizalomteli felállásban teheti föl kérdéseit a gyermek, s jelezheti kétségeit, ha a mese vagy vers hallatán szükségesnek tartja - aztán vagy elfogadja a mű játékszabályait, vagy nem, s az esti mesét megszakítva, falnak fordul és elalszik. A gyerekek közt vannak kielégíthetetlen kérdezők, és vannak, akik nemigen kételkednek a felnőttek szájából hallott vagy az írott szövegekben, akkor sem, ha meglepő dolgokról, csodás alakokról és eseményekről értesülnek. Az alaphelyzet ugyanis az, hogy a saját létterükön kívüli világ ismeretlen, s amit a felnőtt mond, az nekik igaz, s amikor szól a mese, 173

Next

/
Oldalképek
Tartalom