Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)
A Keleti a legbelsőbb mag. Innen futnak szét a villamossínek sugarai, a metrósínek bőr alatti fémszálai, a taxik útvonalai, a Szent István és a varázserejű pogány hősök lábához vezető zarándokutak, a csodás, csodatévő vízhez, antik romokhoz vezető vándorutak, innen induljon útnak, aki kihalt állatok prémjével borított, fából készült kulacsra, vagy a pusztán készült hosszú, pattogó és süvítő karikás ostorra vágyik, amelynek a szadomazochista szalonokban is igen jó hasznát vennék, innen indulnak a zsíros, fűszeres, egészségtelen ételek beszerzését szolgáló kulináris expedíciók, a keringési és az emésztőrendszer megbetegedésével végződő kirándulások. A Keleti az utolsó helyek egyike, ahol még császári és királyi a miliő, ahol a falakban, mélyen konspirálva, XIX. századi betegségek baktériumai rejtőznek, itt húzódik a határ, amelyet nem szabad átlépni, itt, az üvegből és vasból készült kupola alatt érnek véget a vágányok, ezért a vonatok óvakodnak attól, hogy kiessenek az utcára, mint egykor a Gare Montparnasse-ról, az esetet meg is örökítette a fényképezőgép akkor még korántsem tökéletes szeme, hisz mindez a XIX. század vége felé történt, amikor még nem végzett olyan szörnyűséges pusztítást a képzeletben a technika. Egyébként innen is kiesett egyszer egy vonat. Vagy az a Nyugatiban történt? A Keletiben hétkor kezdődik a világ. Az első kávék, cigaretták, az első rituálék. Kezdődnek a játékok és a megpróbáltatások. Harminc éve járok erre a hegyre. Látni innen az egész várost. Látom, mintha a képzelet kiguvadt szemei előtt nőnének ki, a budai hegyek gömbölyded domborulatait. Különösen most, október elején, amikor a folyó lapos partjához nyomul, pattanásokként borítják el a házak, és érzem, hogy közeledik az ősz, most ízlelhetem meg a levegőben a halál finom aromáját. Némelyik fa már sárgul és vörösödik, a többi még őrzi zöld színét, helytáll, mint a keresztes lovagok a hitetlenek tengerében. Szeretem ezt a helyet, az örökkévalóság szimbólumát sejtem benne. Ha letarolnák némelyik lejtőit, lehetőleg a folyó felőli oldalon, itt lehetne, a világ legszebb temetője. Exhumáltathatnánk a holttesteket az egész város és a környék nekropoliszaiból, és elrendezhetnénk őket, mint egy szanatórium lakóit, nyugágyban hevernének a teraszokon, ahonnan szép kilátás nyílik, nézhetnék az emlékeiket a Duna vizében. Sírok, kilátással a folyóra és a város lapos partjára, mint a szobák, kilátással a tengerre. Télen szél fújja, hótakaró borítja, itt, a magasabb részeken nem mocskolja be a havat a város váladéka, nem szállnak ilyen magasra az égéstermékek Pest főútvonalairól, ide nem jutnak el a csepeli gyárkémények füstfelhői. Tavasszal minden kitavaszodik, kizöldülnek a hegyek, új levelek hajtanak ki, egyre sűrűbb a lomb, nyáron a záporeső is zöld lesz a hatalmas bőségtől, mint a bébiétel, az illatok gazdagsága fájó és fullasztó az allergiásokra kilőtt virágporoktól. Ősszel a hegy úgy lesz egyre színesebb, hogy meg tudják valósítani önmagukat a rossz tájképfestők, aztán történjék az, aminek történnie kell. A buszsofőrök és mindazok, akik megteszik ezt az utat hegynek föl, már nem is tudnak erről, elfelejtették, hogy így megy ez, nem figyelnek erre a műemlékeket és a népviselet-utánzatokkal megrakott standokat ellepő turisták, 7
