Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Fekete J. József: „Miért újra Ulysses?”
galmat a legradikálisabban a földre kell szállítani az „intellektuális szférából", mert csak így lehet igazi műveltség. Úgy kell rá tekinteni, mint a többi élettani jelenségre, mert nem tabu az intellektus, hanem az emberiség elemi java, és meg kell tanulni használni, alkalmazni és élvezni az emberi agy ezen funkcióját: azaz, hogy alkalmazni tudja ismereteit, ne maradjon a műveltség holt anyag, puszta felütetlen lexikon. A művész saját művészetét gazdagítja a műveltséggel - és miként Szentkuthy megállapítja -, minél nagyobb műveltséggel rendelkezik, annál démonikusabban, eruptívabban és egyértelműbben támadja az intellektuális műveltséget, hogy visszaszorítsa az iránta megnyilvánuló fétis-tiszteletet. S gondoljunk csak vissza, mi más Szentkuthy szépírói tevékenységének summája, ha nem a haláltáncos, démoni hahota az európai műveltség felett? Mintha könyvek párosodásából született volna - írta a szerzőről Hamvas Béla és ha valóban így van, akkor ő volt az, aki elsőként tagadta meg szüleit. Mert bálványozta ugyan a könyveket és az intellektus minden más produktumát, könyvtárát háremének, a Szellem Mámora Csarnokának tekintette, de minden pillanatban kész volt végtelen szeretetéből fakadóan nemcsak szemberöhögni, de szembe is köpni azokat. Sznob ebből a szempontból Szentkuthy, mert nem képes élvezni a fél- és álműveltséget, de az intellektusért való vak rajongást se. Olyan sznob, aki szerint „a műveltség döntő ismérve az lesz, hogy valaki a legnagyobb tudással hogyan bánik, milyen a viszonya a tudáshoz általában [...] eszményünk [...] ebből a szempontból - Rabelais."3 4 Rabelais hatását a szerző írói munkásságára már néhány vázlatvonalban feltárta a műkritika és -elemzés, Szentkuthy maga is gyakorta hivatkozott a francia reneszánsz szatirikusának vérbő kalandregényeire. A párhuzam valós mértékét nem határozhatnánk meg Rabelais öt könyvének és a Szent Orpheus breviáriuma öt kötetének filológiai összevetésével. A hasonlóság ugyanis a szerzők világszemléletének közeliségében rejlik, a tudálékosság, a kultúra, pontosabban a civilizáció kivagyiságának gargantuai magasságból való helyretevésében, az intellektus mélységes vágyában, az érzékeny idegrendszer áradó lobbanásában, a kalandosság keresésében és a katalogizálás, a számbavétel igényében. Nem csupán ezt örökölte Szentkuthy szellemi elődjétől, hanem a szabad nyelvkezelést, az ironikus ábrázolást, a legvadabb szellemi bukfenceket, ami minden munkájában, alanyi megnyilatkozásában és tárgyilagos okfejtésében jelen van. Egy idézet erejéig itt még vissza kell térnünk a Műveltség és irodalom című tanulmányához, hogy megtudjuk, miért eszményíti a francia humanistát. „Mert tudta a középkor és a reneszánsz minden filozófiáját és orvostudományát, teknőcök csontképződésétől az angyalszárnyak hőellenállásáig: és ebből egy óriási kozmikus burleszket* csinált, az, amit ő a középkorban kigúnyolt, pontosan az, amit ma a »sznobok« és »entellektüelek« kivégzésekor csinálnánk: vagyis a nagy műveltség harca a kis műveltség, a démoni tehetség nélküli »műveltség« ellen."5 Az írónak tehát orvosnál alaposabban kell ismernie az anatómiát és a gyógyászatot, pszichiáternél a lélekelemzést, geológusnál a földtant, szociológusnál a szociológiát, azért, hogy alakjai plasztikusabbak, történetei valósabbak, a valósnál is valósabbak legyenek. 3 I. m. 88. o. 4 Miként Ágfalvi Attila megállapította a Szentkuthy-mozi című cikkében (Filmvilág. 1982/12.), ilyen szempontból legpompázatosabb munkái az Udvari nász és az Udvari gyász című bábjátékai, amelyek „roppant szórakoztatóan ötvözik a Kemény Henrik-féle pofozkodós bábhagyományt az »ordenáré burleszkkel«, a grand guignolt az abszurd humorral. Ugyanezen két bábjáték kapcsán sugallta Kabdebó Lóránt, hogy a Szentkuthyban a komédiával együtt forrongó morális prófétálás csodálatos drámaírót adhatott volna a magyar irodalomnak. Kabdebó Lóránt: „Morálba vadult komédiás". Kortárs. 1988/1. 5 I. m. 88-89. o. 97
