Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Körber Tivadar: „Fontolva haladó munkamódszer...“ (Breuer János: Kodály és kora)
A Kodály és a színpad című írásból megtudhatjuk, hogy az elkészült és repertoárdarabbá vált műveken kívül hány terve nem valósult meg: operák, daljátékok, zenei betétek, többek között Móricz Zsig- mond, Szép Ernő, Weöres Sándor darabjaira. Több Kodály-mű, illetve műrészlet került filmvászonra (Kodály mozija), többségében kevés sikerrel. Egyet azonban „megrendítő élmény"-ként nevez meg Breuer: a Szőts István rendezte Kádár Katát. Csak látszólag tér el a tárgytól a kötet következő fejezetének négy írása, hiszen Bartók és Dohnányi művészi pályája, életműve, ha - különösen az utóbbié - más úton haladt is, hármójuk munkássága ugyanannak a korszaknak elszakíthatatlan egységében szemlélhető és értékelhető. Amikor Kodály a húszas években Bartók román népzene-gyűjtésével foglalkozik, az - Breuer szavaival - „nem folklorisztikai belügy, nem szűk szakmai területre korlátozható tudományos kérdés, hanem önnön jelentésén túlmutató, társadalmi jelentőségű ügy". Ki ismeri, ki hallott vajon arról, hogy Bartók 2. vonósnégyeséről 1925-ben, tehát igen korán hanglemezfelvétel készült Németországban, egy olyan kvartett tolmácsolásában, melyben a brácsaszólamot nem kisebb művész, mint Paul Hindemith, „kora kiemelkedő fontosságú zeneszerzője" játszotta? Breuer felkutatta a felvétel készítésével kapcsolatos dokumentumokat (többek között Bartók és az Universal Edition levelezését), s a tények közlésén túlmenően elemzi-értékeli az interpretáció minőségét, hibáit és erényeit is. Konzervatív, maradi ízlésű volt-e Dohnányi Ernő? Mint zeneszerző kétségtelenül hagyományos utakon járt, de a Filharmonikusok elnök-karnagyaként folytatott negyedszázados tevékenykedése az új, a kortárs zene iránti nyitottságát bizonyítja: Schoenberg, Stravinsky, Prokofjev (hogy csak néhány nagy nevet emeljünk ki a sorból), természetesen Bartók, Kodály s még jónéhány szerző - mára részben elfeledett - művét tűzte műsorra. A Dohnányi-vezette Filharmonikusok „...eljátszották 129 alkalommal 37 magyar kortárs 67 alkotását". A szerzők ismeretében a nemzeti vagy a politikai elfogultság vádja sem igazolódik be: Dohnányi egyoldalú német orientációjának beszédes cáfolata, hogy repertoárján a latin országok - kivált Itália új zenéje dominált: Respighi, Casella mellett az akkor még fiatal (ma a kilencvenkilencedik évében járó!) Goffredo Petrassi művei is. Breuer a minőség kérdésével is foglalkozik: kiváló zenészek, intenzív munka, rengeteg feladat, jó szervezés, magas fizetések - mindez együtt garantálta a színvonalat. A Kortársak és tanítványok című fejezet írásai közül az első Jemnitz Sándor Kodály-ellenességével foglalkozik. Talán ő az egyetlen a kötetben említett muzsikusok közül, akiről egy jó szava sincs Breuernek. Zeneszerzőként sem, de a legsúlyosabban elmarasztaló ez a megállapítása: „Sok jele van annak, hogy... az erkölcs Jemnitzből hiányzott". Ezzel szemben pozitív véleményt fogalmaz meg Szabó Ferencről és legfőképpen a sokoldalúan aktív, szerény és önzetlen Kadosa Pálról, elsősorban a MoMaMn (Modern Magyar Muzsikusok) csoportjában és a Fodor Zeneiskolában folytatott tevékenységéről. A Járdányi Pálról szóló írásnak nem véletlenül adta a „Hazádnak rendületlenül..." címet, melyben mintegy summázódik a zeneszerző életének hitvallása. A cikk felidézi a „Járdányi-ügy" adalékait, „mint süllyedt egy szakmai-esztétikai eszmecsere a napi politika szintjére". Kodály minden befolyását latba vetette Járdányi érdekében - ahogyan az 1959-ben Kádár Jánossal váltott leveleinek idézeteiből kiderül -, hiába. Kodály és a lipcsei orgonista-karnagy, Karl Straube kapcsolatának ismertetése kapcsán értesül az olvasó a Psalmus Hungaricus külföldi (Zürich, Hagen, Amszterdam, Lipcse) bemutatóinak előkészületeiről a húszas évek második felében, és a mű sikeres fogadtatásáról. „Úgy találom, hogy számos döntő kérdésben hasonló a felfogásom Brittenével" - nyilatkozta Kodály egy interjúban. Kettejük találkozásait - műveiken keresztül, majd személyesen is - idézi fel Breuer (eredeti angol nyelven és magyar fordításban). Ugyancsak közli Brittennek a BBC magyar hír- szolgálatában elhangzott Kodály-nekrológját. A háború utáni évek magyar zenei életének forrongásai, ellentmondásai elevenednek meg az olvasó előtt: az újat akarás szándéka (Bartha Dénes tervezete az intézményes zenetudományi kutatásokért), a zsdanovizmus magyarországi benyomulása és a kivédésére tett kísérletek, valamint a párt zenei bizottságának szándéka a zeneoktatás megreformálására (a korábbi teljes, hármas vertikum lebontása, a hallgatók „osztályösszetételének" javítására munkáskarnagy-képző létrehozása, az egyházzenei szak leépítése - „a XVI. század egyházi zenéje helyébe a realistább jellegű madrigálok állítandók"! - stb.), ezekről olvashatunk a kötet „Oly korban éltein..." című záró fejezetének első három dolgozatában. 127
