Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Tandori Dezső: „Megtaláltuk. Nincs.”

De mit akartam mondani: pontosan ezt: kiment a színpadi fellépdelés alól a talajom. Holott nem változott a világ (drasztikusan; épp csak drasztikus fokozatossággal), nem csalódtam az így (fellépkedésekkel) elért eredményekben. Gyakorlatilag semmit így nem értem el. S egy plasztikus példát, legbef ej ezésül ezekre! íme.

Most sehol sem lépek fel. Nem írok alá könyvünnepen, nem találkozgatom, holott (hiba!) beszélgetni vágyom, így-úgy, erről-arról, ám itt a személykülönbségek (különbségeink) miatt a kritikaírás nehézségeihez érkeztünk. Bízom benne, ez úgynevezett erkölcsi alap. Ha sehol nem, hát Czuczomfalván, Krádesz Juli kiállításán, Burkó Alajos könyvmegnyitóján sem. Jön erre azonban a bomba. A hírek (hála az égnek? is), mint a Pitcairn-szigetekre egykor, internet-kor előtt a hajó, féléves, egyéves késésekkel érkeztette a postát. Gondoljunk meg itt egy olyan baromságot, Salinger tudna jelzőt rá, milyet, mint Diana halála, vagyis ami utána jött. Ez az ismerősöm, régi művészcimbora, próbált volna - tapintattal! - rábeszélni, lépjek fel így-úgy náluk is, minden... mondja: hallja ám ő.. .Hogy. És elmondja, ilyen fellépésemről hallott, hogy húha, és disznófül vagyok, amiért náluk nem.. .és így tovább. Mondom, az öt-hat éve volt. Mi az, öt-hat év, így ő.

Hú, nekem nagyon sok. S ezzel nem mondom: „gyorsan változom, kisapám" - mert ez nem a kisapám miatt lenne ízetlen. Hanem mi az, hogy „én", „változni" etc., és ki kiváncsi rá. Sajnos a legfontosabbnak hihető dolgainkkal vagyunk máris átlagolva, bedarálva. (Lásd Ottlik, a fontosság lényegtelensége, mit tudom én.) És aztán jött még, mesélem neki, amikor Londonban, na ja, „filmeztünk", mégis filmeztünk, és már végképp nem akartam volna kimenni. Az új madaram miatt. Akire, mint új-lényeges-madárra, 11 hónapot vártam. Akiért azóta is...És így tovább. Érzem, belesüppedek az érdektelenségbe. Csak hát, akkor hol kezdődnek az „ilyenek"? A világ szerkezetével? Ahogy még Mándyék stb. korában, a szám szerint fel nem pörgött lehetőségek idején tudni lehetett áltálján, mi van, mi a fontos, ki mit mondott. Az se volt egészséges. Most nem mondom (ennek a régi művészcimborának): akkor én, a „londoni filmezéskor", egyrészt három napig nem ittam, mégis összetört voltam, de mégis fordítottam magyar népmeséket németre, négy nagyszótár cipelésével járt ez, írógépével. S micsoda nyomortanya szobában. És olyan lóirodázást csináltam, miután a filmezés befejeződött, fogadósdit, hogy az tényleg létfogadás volt, London és a népmesék mellett az életem szerv része, minden. S még közel másfél évig jártam ki. (Jobb szándékom ellenére.) Azóta viszont: utazás - semmi. Itt miben mi a nehézség? Az elmondás reménytelen, a megértés lehetősége?

S ez az én kedves cimborám mondja, megint a kritikaírás nehézségeiről van szó: Szép Ernő. Hogy én azt mondom, Szép Ernőért se tudtam fikarcnyit se tenni. Csak te, mondja ő, csak te! Mit csak én? Hogy hát csak én tettem volna bármit is az Ernő úrért, az én szavaim alapján „érezzük", mondja cimborám, annak a Szép Ernőt, ami, aki. Rémes! Akkor semmit se éreztek, mondanám, de nem mondom.

Viszont mit akartam volna? Ha például Szép Ernőt mindenki (ki és mi az a „mindenki"? olyan nincs) érti, érzi, akkor nem kellek én a köz porondján. Élvezhetem Szépet én is magamban. Ám ha ilyen hatásom volt? Mit „evidenciázok" akkor? Hát kétségtelen, évtizedeken át hittem, hogy „Mert Enyém Az Evidencia".

24