Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Banner Zoltán: Az új erdélyi szobrászi idóma megteremtője (Emlékezés a száz éve született Szervátiusz Jenőre)
pet faragtam? Úgy száz körül biztos. Ha éppen nincs témám, rájár a vésőm pihenésül; ha valami fontosat akarok mondani a világnak, forgatom magamban a témát, s önarcképben ragadom meg először azt, ami feszít belülről. így gyűltek, maradtak itthon és keltek útra számolatlanul arcmásaim, sorsuk így azonosult a többi munka sorsával, így lettek tanúságai életem jelentős eseményeinek és csöndes perceinek. A legtöbbet - munkából, érzésekből, gondolatokból - a számomra legkedvesebb kettős önarcképben, az 1954-ben készült, sokszor kiállított munkámban foglaltam össze, melyen fiam és a magam vonásait örökítettem meg. (...) A nemzedékek összefonódásának és a nemzedékváltás elmaradhatatlan, fájdalmas-örömteli eseményének akartam emléket állítani... Szerencsés, aki úgy nézhet szembe a ténnyel, ahogy én tehettem akkor, az elvégzett munka tudatában s a folytatóra lelt életmű sorsában bizakodva."9 A köztéri emlékműszobrászathoz, az ötödik vonulathoz mindössze három, ám jelentős alkotás tartozik: a Csíkménasági hősi emlékmű (1939) mozgalmas, expresszionista kompozíciója s két hatalmas kőtömb: az egyikre Tamási Áron (Farkaslaka, 1972-73), a másikra Jókai Mór (Pápa, 1976-77) képzeletének alakjait faragta rá fia, Szervátiusz Tibor segítségével, mintegy a laposdombormű köntösébe vonva a hegyek gyomrából kiszakadt, ősi anyagszépségükkel (egyik fekete, a másik fehér színű) a közösségformáló írói-művészi teremtőerőre utaló geológiai képződményeket. Pedig Henry Moore pontosan ebből a (monumentális) műformából és (tudatalakító) funkcióból vezette le tételét, hogy tudniillik „a szobrászat... közösségi művészet"; de mert a Trianon utáni erdélyi magyar közösség ahhoz szegény volt, hogy megrendelhesse a kollektív emlékezet és szertartás, egyáltalán: a nemzeti lélek és gondolat köztéri Jeleit - Szervátiusz Jenő a kiállítási- és lakásplasztika méretein belül, a kisplasztika eszközeivel, intimitásával kísérelte meg ezt a művelődéstörténeti feladatot teljesíteni. Ezért alkotott oly megszállott munkatempóval; de bármennyi, úgymond „kisplasztikái" mű került is ki keze alól, nagyon kevés kivételtől eltekintve a belső monumentalitás dimenziója feledteti a műfaji (méretbeli) korlátokat. * Szervátiusz Jenő - gyakorlatilag a 20. századon átívelő - munkásságának a hatása azonban nem a „szervátiuszi manír", hanem a szobrászathoz mint közösségi önkifejezési formához fűződő hivatásérzet felkeltésében, tudatosításában mérhető. Végül is maga a faszobrászati folytonosság természetes egy olyan földrajzi régióban, ahol az élőfa (erdei és gyümölcs) kultúrája/kultusza valósággal az életforma szerves eleme. De még ebben a vonatkozásban sem volt „lebénító" Szervátiusz népszerűsége, hiszen elsődlegesen a fafaragó szobrászathoz kapcsolódó Kós András (Sztána, 1914-) és Fekete József (Vajdahunyad, 1903 - Nagyvárad, 1979) életművétől eltekintve a fa egyre inkább csupán mint az egyik anyag, műfaji lehetőség színezi a kővel, márvánnyal, terrakottával, de legfőképpen a mintázott-öntött fémplasztikai eljárások bűvkörében dolgozó következő nemzedékek érdeklődését. A fordulat példaértékű szemléletességgel megy végbe Balogh Péter pályáján ((Miske, 1920 - Bukarest, 1994), aki az absztrakcióig légiesített faplasztikák formai sugallatai nyomán tér át, körülbelül éppen élete felénél a bronzöntés technikájára, hogy aztán legnagyobb tehetségű és hatású követőinek - Tőrös Gábor (Torda, 1934—), Köröndi Jenő (Marosvásárhely, 1935-), Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937- Saron-sür Aube, Franciaország, 1995), Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939-) stb. - közvetítésével ez az anyag és eljárás a mai napig az erdélyi szobrászi gondolkozás elsődleges serkentőjeként szolgálja a legnagyobb határon kívüli magyar közösség sorsának egyre metaforikusabb kifejezési nyelvét. Persze műfajt teremtenek a kő- és márványfaragó szobrászok is, s csupán jelzésként említeném az olyan kiváló mesterek nevét, mint Izsák Márton (Galócás, 1913—), Vetró Artur (Temesvár, 1919 - Kolozsvár, 1992), Löwith Egon (Kolozsvár, 1923-), Kulcsár Béla (Marosvá86
