Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Fekete szalag (Beszélgetés Páll Lajossal. Az interjút készítette: Kozma Huba)

Meghallgattak minket, engem betettek egy évre pikolóra, Babos Miklóst meg tromborra, mert ő sokkal kövérebb volt, vörös is volt, magos, telt arcú. Mondták, hogy úgy megfújja majd azt a trombitát, hogy le a kalappal! Egy évig tanultam pikolózni, egyre rosszabbul ment. Az volt a szerencsém, hogy jártam zongora órákra Trózner tanár úrhoz. Vele pedig nagyon szépen el tudtunk beszélgetni a köröndi zöldekről. Látta, hogy nincs nagy érzékem és kedvem a zenéhez, de a későbbi zeneszeretetem itt kezdődött. Mert a zenét akkor is lehet szeretni, hogy ha nem műveljük, csak beszélünk róla. Ekkor hallgattam meg a nagy zeneműveket, ott voltam a vásárhelyi koncerteken. Ez már hetedikes koromban történt. Alig vártam, hogy hozzákezdhessek a szobrászathoz. Igen ám, de ott meg Sztálin gombjait kellett mintázzam az akkor készülő Sztálin-szoborhoz, s ezt szívemből utáltam. Pedig a diktátor engem akkor még nem bántott.

Mikor hazamentem fél év után, apám azt mondta, hogy te nem tanultál semmit! Mert akkor itthon már medvéket csináltam. Megvolt a normám. Egy nap hatvan medve, s utána mehetsz oda, ahova akarsz. Most sem tudtam többet csinálni, apám ebből vonta le a maga következtetését. Ráadásul a könyv mindig ott volt a lábam között, olvastam állandóan, miközben a medvéket mintáztam. Édesapám azt hitte, hogy ott Vásárhelyt rám néznek a tanárok, s én rögtön szikra leszek, Zeusz agyából kipattanó szikra, és legalább nyolcvan medvét tudok majd megcsinálni naponta. Az első gondolatom az volt, hogy miként lehetne nekem megszöknöm a szobrászatból. És akkor kitaláltam, hogy - ezt először édesanyámnak mondtam el - én olyan kicsi meg sovány vagyok, hogy a doktor azt mondta, belőlem nem lehet sohasem szobrász. Mert a szobrásznak nagy köveket kell faragnia, emelgetnie. Édesapámnak mindig voltak elméletei. Voltak a szobrászatról is természetesen, hiszen ő egyformán olvasta a Magyarok Háborúját és, mondjuk, valamelyik Thomas Mann-regényt. A kőfaragónak - mondta sokszor - szabónak, orvosnak, cipésznek, meg még sok mindennek kell lennie. Éppen erre mondtam édesanyámnak, hogy ezt én nem tudom megcsinálni. Mert kicsi vagyok és sovány. Ugyanabban a szobában aludtunk akkor, így tisztán hallhattam, hogy éjszaka édesanyám mondja: - Azt mondta a doktor, hogy nem jó szobrásznak a gyermek! Mert kicsi és sovány. Engedjük el festőnek! Akkor már sokat festettem, az egyik szoba tetőtől talpig teli volt akvarellel, mert apám mind fölrakta a falra. Ez is befolyásolhatta őt, mert reggel azt mondta, hogy jó, ha azt mondják az orvosok, akkor menjél a festészetre. így aztán kilencedikben már festészetre jártam.

Verseket még Korondon kezdtem el írni. Egyik nyáron, amikor apámnak nevenapja volt augusztusban, írtam neki egy verset. Jő memóriám volt, nem is kellett leírjam, csak úgy fejből elmondtam. Jó, elmennek a vendégek, s azt kérdezi apám: honnan másoltad? Mondom, hogy sehonnét. Ezt én találtam ki. - Miért hazudsz?! És akkor én a művészetemért kaptam két jó pofont. Erre aztán vége is szakadt a költészetemnek, csak amikor Vásárhelyre kerültem, kezdtem tovább írni a vereseket. Akkor már nem féltem senkitől. Talán tizedikes lehettem, amikor első verseim megjelentek az Igaz Szóban. Olyan büszke voltam, hogy még a szüleimnek is megírtam, hogy megjelent egy szakasz az egyik újságban. De nem olyanok kellettek, mint amilyen fanyalgók az enyémek voltak. Amikor már jó nagy paksaméta lett verseimből, Bernáth Ernő elvitte azokat Sütőhöz. Ez már ötvennégyben volt. Sütő írt akkor nekem egy gyönyörű levelet, amelyben arra figyelmeztet, hogy a költő pesszimizmusa nem azonos a nép pesszimizmusával. Ezt a levelet én egész sokáig a zsebemben hordtam, az egyetemi évek alatt is, a letartóztatásomkor is. Ennek ellenére erről a levélről soha egy mukkot nem kérdeztek a vallatások során. Bizonyára azért, mert Sütő a Központi Bizottság tagja is volt, s tartottak tőle.

A vásárhelyi irodalmi közösség pártfogásába vett. Kemény János, az irodalomszervező báró megkérte a szobrász Izsák Mártont, hogy vegyen a szárnyai alá. O mindenkit fölvett munkásnak, munkatársnak, akit a városban üldöztek. Egyrészt azért tette ezt, mert a saját bőrén megtapasztalta már, hogy mi az üldözés, másrészt pedig azért, mert művész volt. Engem egy párszor ki kellett volna zárni akkor már az iskolából, mert olyan dolgokat művel52