Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Nagy Miklós: „Ahol a pénz nem Isten“ (A századutó, századelő Jókaija)

Bíráló hangú történelemszemlélet

1898-ban díszes és gazdagon illusztrált albumot jelentet meg a Révai Kiadó az ötven év előtti eseményekről. Címe: Ezernyolczszáznegyvennyolcz, a magyar szabadságharcz 1848-49-ben. (Fő) szerkesztői Dr. Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor. Az Előhang végén maga a nagy idők tanúja kondítja meg az emlékezés harangját: „Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni az évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira. Dicsőség a halhatatlanoknak." Igen, ez a szónok hangja, az orátoré, aki már eddig is többször bebizonyította, hogy fel tudja szítani a hazafias lelkesedés füzét. De hol marad az ifjú Jókai Móric, aki Debrecenben találékony szatírával támadta a jakobinusok utánzóit, a haszonlesőket, a jelszavaktól elkábultakat? Ezt a gúnyos, olykor keserű igazmondástól áthatott hangnemét is fölismerhetjük 1899-ben közzétett cikksorozatában: Emlékek a szabadságharczból (HhM 5. köt.).

Korábbi regényeiben szó esett a szabadcsapatok kilengéseiről (Enyim, tied, övé), a másokban ok nélkül hazaárulót szimatolókról (Politikai divatok), a Kossuth és Görgey közti ellentétekről. Ezúttal mélyebbre vág sebészkése. Bemutatja, hogy Kossuth milyen könnyen kijátszotta a Békepártot április 14-én a trónfosztás kimondatásával. A párt számos képviselője ettől sem vált bölcsebbé: azon a címen, hogy Kossuthékat túl kell licitálni, Szemere Bertalan egyenesen republikánus elveket vett be kormányprogramjába. A visszaemlékező önvizsgálatot tart, elemzi saját nemzedékének 49-es politikai nézeteit (A gyémántos pör fejezet). Hiába voltak elméletben békepártiak, a március 4-én Olmützben „oktrojált" birodalmi alkotmány durván ellentmondott Magyarország történelmi különállásának. „(...) el kell ismernem, hogy a szenvedélyek szításában senki sem tett túl rajtam. A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak." (uo.). A harci tüzet táplálták a tavaszi hadjárat győzelmei s az a fellengző remény, hogy az olaszok, franciák, lengyelek nemsokára szövetségesei lesznek a magyaroknak. A Fejjel lefelé kapitulum erős színekkel festi a Budavár visszavétele utáni országos zűrzavart. Az országgyűlést egy hónapra elnapolták, a kormányzó meg Görgey folytatta a civakodást, a Szemere-kormány képtelen volt a lakosságot megnyugtatni az orosz betörés láttán. Parancsolt minden hatóság, engedelmeskedni senki sem akart. Az újságíróknak fogalmuk sem volt a harcterekről, az európai politikai helyzetről: „Szamarak voltunk mind. Én két lapot szerkesztettem, hát dupla szamár voltam."

Mindez egy eleve forradalomellenes gondolkozó megnyilatkozása is lehetne. Mondjuk: Kemény Zsigmondé. Csakhogy az emlékirat többi része - meglehetős következetlenséggel - más irányba mutat. Jókai nagy stratégiai hibának tartja Buda ostromát, szükségtelennek a trónfosztás ünnepélyes kihirdetését. Bölcsebb lett volna folytatni a nyugatra irányuló előrenyomulást, a megvert osztrák erőket teljesen lefejezve. És ha elmarad április 14-e, Nagy-Bri- tanniának sincs jogcíme a Habsburgok melletti állásfoglalásra (A gyémántos pör). Az író tehát - most utólag - lát egy hajdani, kedvezőbb lehetőséget. De ennek létezésében már akkor is kételkedtek egyes történészek. Például Marczali Henrik, aki 1898-ban elkészítette az utószót az említett, Révaiéktól kiadott híres gyűjteményhez.

Nem sokkal a cikksorozat után (1902), teljessé vált Jókai évtizedek óta készülő ismeretterjesztő munkája, A magyar nemzet története. A mű befejezése ezernyolcszázhatvanhét, az alkotmányos monarchia és a dualizmus lelkes hangú dicsérete. Ez persze csupán akkor hangozhat el, ha 1848-1849 számos eseményére „fátyol borul", amelynek szövetén át felcsillannak ugyan a mindkét részről elkövetett tévedések-tévelygések (április 14-e, „Hentzi vandalizmusa", Haynau kegyetlenkedései stb.), ám ezek puszta címszavak maradnak. A kiegyezés szükség- szerű következménye, hogy „dicső uralkodónk I. Ferenc József" mindezért nem felelős. (Az talán már a költő túlzott lojalitásából ered, hogy nem hibáztatja az uralkodóházat sem.) Nem a dinasztia tehet az áprilisban szentesített törvények felrúgásáról, a nemzetiségi izgatásokról,

78