Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - „Egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk” (Sokszólamú beszélgetés Zalán Tiborral egy virtuális irodalmi szalonban)
lenek. Vannak azonban olyan formálások, amelyek közös nyelven is létrehozhatóak. Erre tett és tesz kísérletet a vizuális és konkrét költészet, nem kevés eredménnyel, magyar nyelvterületen is. Ha a nyelvet nem lélek-eszközként, hanem jelrendszerként fogjuk fel, akkor nincs akadálya a nemzetközi egyeztetésnek, a jelcserék megoldásának. A lélek kapaszkodója viszont egészen egyszerűen a más nyelveken beszélők számára a nyelv korlátja. így jön létre a fából vaskarika. Azt gondolom, ha a határok úgy oldódnak fel, hogy a nemzeti létformák is feloldódnak nagyobb egységekben, akkor a nemzeti nyelv is szükségtelenné válik a beszélő identitásának megtartására. Ez természetesen hosszabb folyamat, és olyan lélektani másság, amit mi sem elfogadni, sem megérteni nem vagyunk képesek. Más reflexeink vannak, más féltéseket és sértéseket hordozunk az idegeinkben, más a történelemhez való viszonyunk, más a máshogyan beszélőkkel kialakított kapcsolatunk. De az új nemzedékek, a világhálós fiatalok másképpen viszonyulnak már a nyelvhez, az azzal lefedett identitáshoz, a megtartáshoz és az elvegyüléshez. És ez még csak nem is morális kérdés, ez fejlődéslélektani kérdés. Az pedig, hogy a nyelv mennyire kapaszkodó, egyszerűen általánosíthatatlan kérdés. Egyre többen vannak, akik már nem akarnak belekapaszkodni, más felé orientálódnak, lásd a popkultúra zene-tánc-ritmus-jelenségeit, a társadalom egyes rétegeinek nyelven kívüliségét, önálló, nemzetközi szavakra építő nyelvi strukturálódását... Nem hiszem, hogy a költő mindenkinek ír. Ahogy megfogalmazni szeretem: a költészet a mandarinok játéka. Nyilván, a maguk szórakoztatására. Ahogy a komolyzene sem íródik mindenkinek, egy Beethoven sem tömegélvezeti cikk, nem beszélve mondjuk egy Kurtágról vagy Sáry Laciról. Az a költő, aki mindenkinek ír, legkevesebb, hogy gyanús fejlemény. A magas kultúra élvezetéhez magas kulturáltsági fokon levés szükségeltetik, már ami az elvontabb művészeti ágakat vagy műfajokat illeti. A költészet csak ritkán, és szinte mindig programszerűen találkozik a tömegekkel. Petőfi programmá tette a költészet tömegekhez történő eljuttatását, és a kor olyan volt, hogy ez nagyrészt működhetett is. Ma legfeljebb Uhrin Benedek bal- faszságait említhetem föl, mint tömegeket megmozgató jelenséget, de az illető nem költő, a tömeg pedig, amely zászlajára tűzi, egyáltalán nem tekinthető a költészet közönségének. Be kell ismernünk, hogy kevesek számára élvezhető az, amit csinálunk, ezt nem szégyellni kell, ellenkezőleg. Büszkéknek kell lennünk, hogy magas szinten tudunk megvalósítani valamit; azok számára, akik ezen a szinten akarják élvezni a nyelvet, a verset, a zenét, a művészetet. Tűz Tamás-ügyben sáros vagyok, tehát ártatlan... Békés Pál: Most, október 6-a tájékán különösen aktuális a kérdés: hogy-mint esett, hogy 1999 októberében a magyar írótársadalom nevében Zalán Tibor leplezte le az aradi vértanúk egyikének, gróf Leiningen-Westerburg Károlynak frankfurti emléktábláját az ujjongó járókelők lelkesült kiáltozása közepette, kiket megbízható hírforrásaink szerint egyben fel is esketett a magyar szabadság ügyére? Zalán Tibor: Ami igaz, az igaz, móresre tanítottam a németeket ebben a gróf-ügyben. A valóság, hogy nem én lepleztem, hanem Pröhle és Szegedy-Maszák, én csak ott álltam. Az úgy volt, hogy Darvasi odajött hozzám a hírhedett magyar pavilonban, és azt kérte, menjek velük focizni a német írók ellen. Emlékezhetett arra, hogy egy időben eredményesen rúgtuk a bőrt Esterházyval, Czakóval, Kő Palival, ilyen, ma már összeférhetetlen alakokkal. De nekem fájt a lábam, nem mentem. Ekkor talált rám Budai Kati, aki ott a programok tótumfaktuma volt, és azt kérte, menjek el koszorúzni Maszákkal és Pröhlével. Életemben nem koszorúztam még. Nem volt mit tennem, egyébként sem éreztem magam túl jól Frankfurtban, főleg nem a könyvvásáron. Elmentem. Legalább harmincfős tömeg ünnepelt egyfolytában. Ott álltunk, vártunk. Azt mondták, következik a magyar himnusz. Csönd. Vártunk. Hideg volt. Vártunk. Súlyos ötpercek teltek el, és a magyar himnusz nem akart kijönni a hangszórókból. Akkor elkezdtek pusmogni, hogy a Pista vagy Jancsi elment valahova, akinek be kellett volna kapcsolnia a magnót. Még kínosabb a csönd. Maszák odafordul hozzám, a maga szokásos fanyar arcával halkan megszólal: most megy már a himnusz? Mert ha igen, akkor én 52
