Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Tódor János: Varsótól Vukovárig (Egy szemtanú feljegyzései)

Miki szerez nekünk benzint, irány Brassó. Háziasszonyunk férje, aki éjszakai gyári őrségbe igyekszik, hiába beszél bennünket le róla, késő este gyalog bemegyünk a centrumba. Brassó hideg és sötét. Egyedül a város mögé magasodó hegy, a Cenk két púpja közötti kilátó fénye szolgál iránytű gyanánt. Ellenben Brassó főtere fényárban úszik. Éttermet keresünk, de hiába: elmúlt hat óra, minden bezárt, hiszen rendkívüli állapot, s önként vállalt kijárási tilalom van. A városháza előtt Sanyi és Laci egy konzervdobozt rugdal maga előtt, amikor hirtelen éles kiáltás hallatszik, és két siasakos katona lép elő szinte a falból. Amikor Laci a zsebében kezd kotorászni az útleveléért, csattan a géppisztoly závárja, s barátaink fejük fölé emelik a kezüket. Ekkorra már mi is odaérünk, s bennünket is körülvesznek a riadt tekintetű katonák. Foglyok vagyunk. Csak nehogy „szekusok" legyenek- ötlik föl bennem. Egyre mondogatjuk, hogy red cross meg farmaci, Bukarestbe viszünk gyógyszereket, de ők sehogy sem akarják ezt megérteni. Egyszer csak az egyik ablakból egy bőrkabátos férfi hajol ki, s tört magyarsággal mondja, hogy mindjárt lejön. Megmotoznak, és a vagy kétszáz méterre sötétedő teherautók felé kísérnek bennünket. Csak ekkor veszem észre, hogy az épület falánál, térdünk magasságban a homokzsákok mögött sisakos, fegyverüket lövésre készen tartó katonák lapulnak. Szemük idegesen csillog az ostorlámpák sápadtan sárga fényében. A bőrkabátos tiszt magyarul korhol bennünket, de a feszültség már érezhetően alábbhagy. Györgyi már föl sem tartja a kezét, az őt kisérő kiskatonával társalog. Odaérünk a teherautókhoz, ám ahelyett, hogy felparancsolnának bennünket a platóra, a tiszt dühösen int, hogy gyorsan táguljunk innen.

Brassóból sűrű hóesésben indulunk, Bukarest határában havas eső fogad. Az út mentén páncélos járművek, tankok; földgépekből és pótkocsikból állított ellenőrzőpontok. A többsávos bevezető úton mellettünk egy piros Dácia húz el, tetején egyszerű fakoporsó. Órákba telik, amíg megtaláljuk az Expót, a kiállítási csarnokokat, ahol kirakhatjuk a kisbuszból, amit magunkkal hoztunk: gyógyszereket, konzerveket, zsáknyi levesport. A televízió szitává lőtt üvegépülete előtt- kényszerűségből, mert nem találjuk a keresett utat - többször is elhajtunk. A tévé udvara, akár egy háborús frontállás. A magyar televízió Kalmár György vezette forgatócsoportjával találkozunk, aztán Bánkúti Andrással, a Magyar Hírlap fotóriporterével futunk össze a Malév bukaresti kirendeltségén. Lebeszél bennünket, hogy a követségre menjünk, ott már nem tudnak szállás adni senkinek, a Magyarországról érkezőket az egyik hotelbe költöztették át. Bánkútitól azt is megtudjuk, hogy este itt és itt „kilövés" lesz, vagyis a katonák az egyik házból kifüstölik az ott fészkelő „szekusokat". Egy vérbeli fotósnak soha vissza nem térő alkalom. A Dorobán szállóban tényleg van szabad hely ;ketten vesszük ki a szobát, Sanyi és Laci pedig fellógnak. A magyar tévéseket segítő Cselényi László még plusz reggeli jegyeket is szerez nekünk. A délutánt a városban töltjük. A Palota téren, ahol utoljára szólt a „néphez" a kondukátor, a forradalom szíve: tankok, állig felfegyverzett katonák, rommá lőtt házak. A tankos fiúk gomblyukába szegfűt tűztek a bukaresti lányok. Két erdélyi magyar férfi, egy, a fővárosban dolgozó fiatalember, és az őt Szatmárból meglátogató apa, szegődik mellénk kísérőül. Megmutatják az Egyetem teret, ahol lánctalpasok taposták agyon a diákokat, aztán a Szocializmus és Győzelem ceausescu-i sugárútján gyalogolunk. Fehér terméskőből építették az utat szegélyező lakatlan panoptikumházakat. Bukarest utcáit ellepte a nép, de itt furcsa módon rajtunk kívül mégsem sétál senki. Az emberek messziről elkerülik a kondukátor szánalmasan gigantikus fehér palotájának még a környékét is.

Este a tévében Chaplin Diktárorát nézzük, miközben odakintről olykor-olykor egy-egy robbanás vagy géppisztoly-kelepelés hallatszik.

86