Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Tandori Dezső: „... inkább csak úgy önmagában...a határban“
így elindít minket egy pszicho-valós úton? Változott a kor, magam ily hatást nem is remélhetek! Marad: Nagy Koala Kártya, 2001/1. Torna, XVI. forduló: „KS/Pippa/Cicu kontra Lapos/Szivacs/Wagner/Totyi: visszavágás a 2:9-ért, de csak 4:4, lapegyenlőség után 6:5-tel, így KS-ék mínusz indexe még jól jöhet a döntetlenért -r- indexes Laposéknak", és hogy Lapos, ennyit bírok mindenütt megírni csak, mint az anyám paplanján az a ... szivacsfolt, „kis szivacsmedve, magától szétomolt a kazettában". Ez a partikularitás marad? Vagy hogy értelmezzem: mi a Kártyabajnokság 29. éve? Szentkuthy kora óta ide jutottunk volna? Az én hitelességem ez? Mert minden másommal pótolható, helyettesíthető vagyok? Minden más „tudomásomat" más is tudja, legföljebb hárman összeállnak, sőt, van, aki háromannyit tud, mint én ... Mit ír Szentkuthy a 24-ben? „A fákat nézni, végre úgy, hogy semmi közöm sincs hozzájuk, csak éppen élvezem őket. Sokkal, de sokkal reálisabbak, semhogy valami élet-attitűdöt, vallást vagy tudományt váltsanak ki belőlem". Szépséges fogalmazás. De hát Nemes Nagy Ágnes és a fáknak az ő kimondhatatlan tettei, mit meg kéne tanulnunk? Ahány esszéizmus ... ahány tudomány, vallás ... mit bennünk emez vagy amaz kivált ... sőt, legkivált! De egy ajtó fája, maga. Ahogy repedezett a lakkja a cserépkályha hőjétől, ahogy gatyák száradnak rajta, olasz-kisvárosiasan, madzagon, itt Tandori úréknál, és ahogy kutyám kaparja, ki akar menni a hallba vizet inni, ám én Totyi madarunk miatt az ajtót bekat- tintottam, kutyánk „hálásan" térden nyal, hogy megértettem őt, aztán iszik, aztán visszajön, Totyi újra a kezemen ül ... elfelejtettem kezet mosni, hű! * Eltökélődött, Szentkuthynak ezt a könyvét én regényként olvasom! A fák is „így háton fekvésből nézve igazán szépek". Úgy olvasom az Alázat... -ot, ahogy igazán a leges-leges-legszebb. Benne a dublini beszállókártyám maradványa. Ez a könyv volt velem ott, igaz, nem olvastam túl sokat. Hideg volt a szobám! Kezem se dugtam ki szívesen a takaró alól este. Oda-hallatszik neki valami távlatos (távoli) villamos-csengő az élet, melyhez „többé" semmi köze. Többé! Mely abszolutizálás. Szép Ernőm jut eszembe (miért nem lehet mondani: „Szentkuthym"?? íme: „De messzi van az élet, de messzi van az élet ... /Zászló leng, hinta száll, tűzijáték lobog,/Arany kocsik forognak, tükrös ládák zenélnek". Szép Ernőm, a másik Legnagyobb-és Mellőzött (ma is!): „Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,/Mikor a levelek már mind leszálltak,/Az őszi rajznak titkos értelme van tán,/Amit írnak az összevissza ágak./Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?" Hogy bírjam ki (irodalmunkat, itteni létemet, mind a sok „helytörténetet")? Más-más módon Szép Ernő és Szentkuthy olvasásával. Érdekes, Szép Ernő, József Attila (és nem József!), de Szentkuthy, még Mészöly is csak így, Pilinszky, Ottlik. A fák meg: „van-e nagyobb csoda, mint a világűr előcsarnokában lebegő százezer levélke, melyek között egyetlenegy se moccan?" Micsoda ámulat ez a világűr-előcsarnok! Egy példa az ezerből (de valóban annyiból!), Szentkuthy ihletettsége, mesterségi-tudása, irdatlan műveltsége, reménytelensége (hiszen hogy valakinek ennyi mindene van, az reménytelen! Az, hogy az Alázat ... 154 passzus, na ja, történetesen, de hogy mindé külön-külön három-héttizenötfelé ágazik, és a végén művtöri elmélkedés a Raguza, ám hogy Splitben a feleségemmel ott esszük az Ezüst Kapu éttermében, éjszakai boszniai hazaút előtt, 1967-ben a „dzsigericát"? Hogy az is benne ebben a Raguzában stb.). Milyen reménytelen a „szeretsz, szeretlek"-en (N.N.Á.) túl ez: hogy plain-air Lázárok, ortodox sír-lakók, oly dolgok megne- vezhetetlensége, mint Szentkuthy heverése, mondja, „mint az én heverésem", túl minden tudhatónak a tudás-modusán ... azon feltétlen túl ... de közben tódul a roppant mennyiség, ihletődnek egymástól az elemek ... Jó, Totyi maradt egyetlen madarunk, mindennél fontosabb az élete. De az én életem, ó, reménytelen, mindennél fontosabb a 105
